Nyeső Mari koncertje előtt azt hittem, eltévesztettem a helyszínt vagy az időpontot – a Jókai téren az étterem vendégein, a korzózó baráti társaságokon, a szökőkútban leveleket úsztató gyerekeken és az őket szemmel tartó szülőkön kívül alig volt valaki. Aztán szépen lassan összegyűltek néhányan, a márkuszínházas Pilári Gábor a maga ízes modorában csöndre intette a kölköket, a koncert végére pálinkát ígért, és felkonferálta Nyeső Marit, született Nyeső Máriát.
Nyeső Mari |
Nyeső változatos hangszínen és hangnemben énekel és kreatívan használja gitárját: a szitár hangjának imitálásával indiai zenét játszik, melyben nyárról és állandó mozgásról dalol; van afrikai törzsi ének, ami fokozatosan begyorsuló tűztánc; van magyar népzenébe oltott country-nóta, mely játékos formában egy lány felnőtté válásáról mesél; és van spanyolos ritmusú dal, mely Mari táncolni tanulásáról, vagyis saját esetlenségéről szól. A gitárral lehet dobolni, és többféle hangszerszóló imitációjával jazzt és popot, sőt rap-es refréneket játszani.
Nyeső Mari személyes hangvételű, nőiesen érzelmes, finom öniróniával sűrített dalokat játszik, melyeknek bája a könnyed, egyszerű rímekből és a gyermekversekre emlékeztető stílusból adódik. Nézőpontja naiv, szemlélete kíváncsi és rácsodálkozó, legyen szó akár a békáról, aki nem akar királyfivá változni, a meteorológus iránti szerelméről vagy az utálatos bárénekesnőről.
Az énekesnő röviden felvezeti a dalokat (ennyi lehetősége van pihenni), beszámol keletkezésükről, stílusukról, és együttműködésre invitálja a nézőket: refrének éneklésére, ritmusok tapsolására kér. Feladata nehéz, hiszen a közönség – egy lelkes, gimnazista korú csapat, néhány középkorú hölgy és fiatal anyuka kivételével – nem szívesen kapcsolódik be az éneklésbe. Távol is vagyunk a színpadtól, hiányzik az intimitás, ami az ösztönös együttműködéshez és a közös energia megteremtődéséhez kell. Nyeső szemkontaktussal kiválóan összefogja a nézősereget, még az utcán sétálgatók is megállnak zenét hallgatni, a koncert hangulata jó. Közben beesteledik, de a nyirkos időben hiába várjuk ráadásként a beígért pálinkát.
A Kiss Erzsi Panchan |
Másnap Kiss Erzsi a capella zenekara, a Kiss Erzsi Panchan koncertjére a délutáni zivatar miatt nem szabadtéren, hanem a Pécsi Est Caféban került sor. A jazzklub zegzugos tereivel, bárszékeivel és piros kockás asztalterítőivel rendkívül kellemes, családias hangulatú hely, mégis az az érzésem, hogy ez a tiszta, a természet hangjait megidéző zene mennyivel jobban illene egy zöld rétre, ahol közben lehet nézni a csillagokat, hallgatni a fák susogását és érezni a nyáresti szellőt.
A Panchan zenéjének különös hangvétele a hangok, a dallam, a hangzók és a ritmus sajátos egységéből adódik. A dalok szövege halandzsa, amolyan hangzóversek ezek – Weöres Sándornak a nyelv zeneiségére játszó hangverseihez hasonlítanak talán a leginkább –, mégis az a benyomásunk, hogy a szavaknak van értelmük, azaz pontosan értjük, milyen nyelven és mit énekelnek. A hangzókból, kíséretből adódó ritmus és az ismétléssel, variációval megteremtett forma lehetőségeit a zenekar játékosan és kreatívan végteleníti.
A Kiss Erzsi Panchan. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Motívumait tekintve is rendkívül színes a zene, ugyanakkor a zenei formákból gyakran csak töredékek épülnek be a dalokba, melyek ismerősnek tűnő formákat hoznak létre: hallani klasszikus jellegű tercmenetet, jazz-vokált, különféle folklór-elemeket, a magyartól az afrikaiig. A Panchan Mexikóban édent jelent, olyan helyet az őserdőben, ahová pihenni, elvonulni járnak az emberek. A szavak nélküliség különösen asszociatív, a dalok hallatán tűz körül táncoló afrikai törzs, varázslatos hatalommal rendelkező sámánasszony, dzsungelben vadászó társaság jelent meg előttem, de hallani véltem csörgőkígyók hangját, birkacsorda vonulását és az erdőkben ciripelő tücsköket is.
A csapat tagjai gyakorlatilag együtt lélegeznek – a harmóniából erő sugárzik. Nemcsak a zene, színpadi jelenlétük is játékos: a nézőket kánonban köszöntik, kottákat vesznek kezükbe, melyeket kombinatorikai alapon az összes lehetséges módon kicserélnek, míg véhül mindenkihez eljut a sajátja. Ami pedig felcsendül, egy német kvartettre emlékeztető dal, de van „francia reneszánsz nóta” is, ami szólhatna például egy szerelmes lovagról. Ráadásként pedig egy olyan dalt hallunk, melynek hangzása egészen nagyzenekari; ha nem látnánk, hogy a színpadon összesen heten vannak, talán el sem hinnénk.
Nem meditatív ez a zene, mégis arra ösztönöz, hogy teljesen kikapcsoljuk a külvilágot, és elkezdjünk befelé figyelni. Meg hogy magunk körül olyan hangokat, ritmusokat is észrevegyünk, melyekre általában nincs fülünk. A klubból kilépve jó volt érezni a belváros vasárnap esti csöndjét, a kihalt utcákat és az esőszaggal keveredő hársfaillatot. Még bőrig ázni is kedvem támadt.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.