 Jelenetek az előadásból |
A magányosan sétáló macska a Tintaló Társulás jó szokásának megfelelően játékos, üdén színes, és akár egy közepes mérető óvodai szobában is előadható. Díszlete egy görgőkön körbe-körbe forgatható sátorváz, ami az előadás folyamán szépen lassan oldalakat is kap – mert leeresztik a feltekert vásznakat – és lakályos (barlang)otthonná alakul. Használnak még két zöld és egy kék faládát, ezek tárolóként, paravánként, ülőalkalmatosságként, sőt akármiként egyaránt funkcionálnak. A bábok – a bordó címszereplő macska, a barna-homokszín kutya, aminek a szeme körül még egy folt is van, a kék ló, a rózsaszín-virágos tehén, a zsebből előbújó világoskék kisegér, meg olyanok, mint az anyuka vagy nagymama fillérekből varrta (esetleg kézműves játékboltban nem kevés pénzért vásárolt), maradék anyagból készített játékállatok – gyerekszobai ismerősségükben barátságosak.
 Badacsonyi Angéla |
Bumfordi bájával kisebbeket-nagyobbakat egyaránt azonnal levesz a lábáról a bábasszony és a bábember, kik elsők lévén a Földön megszelídítették a ringó-rengő rengeteg vadon élő vad jószágait, a kutyát, a lovat, a tehenet. Belőlük az Ember – asszonyi segédlettel persze – örökös-örökkön-örökre Barátot, Szolgáját és Táplálékadóját csinált. Csak az a fránya, magát roppant agyafúrtnak gondoló macska, akinek minden hely egyforma, aki magányosan sétál, az nem hajlandó önfeladóan megszelídülni. Hiába jár túl az asszonyi észen, a férfiúi bölcsesség fölébe kerekedik, „jutalomképp” ötből három ős- és legújabb kori férfiember biztosan hozzávág néhány dolgot – bocskort, kőfokost, keze ügyébe kerülő bármit –, a kutyák pedig felzavarják a fára. Úgyhogy nincs más választása: szórakoztatja a gyerekeket, megfogja az egereket, de holdfelkelte után senki nem parancsolhat neki megálljt, elindul a maga vad csapásain…
Komoly-felnőttesen oktat Rudyard Kipling, Badacsonyi Angéla és Veres András ezt a hangot megtartva írták színpadra A magányosan sétáló macskát, kerülve minden didaktikusságot, viszont beiktatva például azt, hogy az ember szelídüléséhez hozzátartozik a házba belépés előtti lábtörlés, vagy azt, hogy a nők igencsak örülnek a Boci csokinak, a nyakláncnak, a virágnak mint ajándéknak. Mintha egy fiú és egy lány története bontakozna ki: megérkeznek a(z utazó)ládáikkal, kicsit civakodnak, melyik hely kié, aztán egymás mellé bújnak, és maguknak is tanulságul játsszák-mondják a mesét. Így természetes hát, hogy nemcsak a lánybáb ad jutalompuszit párjának, hanem a játszó is.
 Sorbán Csaba és Badacsonyi Angéla. Fotó: Varró Anna Áfonya (Forrás: Tintaló Társulás) |
Badacsonyi Angéla a lány meg az asszony, és amolyan narrátorként többnyire ő gurítja tovább puhán és finoman a történet gombolyagát, amit a Sorbán Csaba alakította fiú-címszereplő-első férfi vesz fel szerepe szerint unottan, cinikusan, flegmán, bután, okosan, számítóan, felelősségteljesen vagy épp önbizalommal telve, és ő az, aki a többi állatot hangolja és mozgatja – szelíddé válásuk után kis kerekekre szerelve, madzaggal húzva-vonva maga után. (Sorbán egyébként kedve, virtusa és nem utolsó sorban színészi tehetsége miatt egyáltalán nem tűnik elsőbábozónak.) Sokat játszanak a padlón, mivel a nézők többsége ott ül, a földhözragadt jelző azonban egyáltalán nem áll az előadásra. Abban ugyanis van valami lebegő, amihez hozzájárulnak Teszárek Csaba törzsi népekét idéző zenéi, ritmusai is. Ugyanez a természetiség köszön vissza a már említett sátorban magában és színeiben, sőt a játszók öltözékében is, amelyekről nem lehet eldönteni, jelmezek-e vagy civil ruhák, olyan természetesen hétköznapiak. Épp úgy, mint éjszaka az utcán villanó szemű macskák, akiket ki tudja merre, de visz az ősi ösztön.
Vö. Sándor L. István: Utak a Tintalóhoz / Beszélgetés Badacsonyi Angélával és Sisak Péterrel