Pannon Filharmonikusok / Magyar Szimfonikus Körkép
2009.05.24.

A Pannon Filharmonikusok ismét bebizonyították, hogy ők a vidék legjobb együttese; a Szimfonikus Körképen tőlük lehet várni a legtöbbet, ám a koncertjük mégis felemásra sikeredett. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

A Magyar Szimfonikus Körkép fontos vállalása, hogy a fellépő együttesek mindegyike beilleszt programjába egy magyar, kortárs zenei művet. A Pannon Filharmonikusok együttese a könnyebbik utat választotta, vagyis számolva a nézői ellenállással, május 16-i koncertjükön első szám gyanánt adták elő Szőllősy András III. Concertóját. Ezt követte egy kevésbé ismert klasszikus darab, Michael Haydn fagottra írt versenyműve, majd Mozart hasonló kompozíciója, és végül a sikert garantáló Stravinsky-darab, a Tavaszi áldozat. Biztos kézzel felvázolt, de kissé bátortalan program.

A Pannon Filharmonikusok
A Pannon Filharmonikusok
Vannak kétségeim, hogy a körkép szellemének megfelelő választás-e Szőllősy András III. Concertója, hiszen a koncertsorozat nem egy szerzőt inspirált már újabb művek írására - a bemutatott műveket több esetben kísérte aggódó tekintettel maga a szerző -, a kortárs művek alkotói többnyire valóban kor-társainak. Szőllősy ellenben klasszikus szerző: életműve tulajdonképpen a III. Concertóval kezdődik, ebben a műben kristályosodik ki a forma, amihez a szerző élete végéig ragaszkodik. Ezért is lehetnek Kroó György e műről írt mondatai („Szőllősy a modern eufóniának... ütőhangszer-effektusait hagyja el... Helyettük a vonós-hangszerekből csal ki eleven, friss színeket. Másik feltűnő sajátossága művének, hogy sem a szerializmusnak, sem a hangmező-technikának, sem a tonális stílusoknak nem kizárólagos elkötelezettje.”) majd minden Szőllősy-kompozícióra igazak. Nem csak formailag, de a benne megbújó gondolat miatt is tipikus e Szőllősy-mű: Dalos Anna írta le először egy tanulmányában, hogy ez a darab voltaképpen sirató. Nem csupán azért, mert siratókat idéz, mert „felkiáltások, hirtelen kitörések, zokogások, mormolások, népi siratódallamok és sóhajok csendülnek fel” benne, mert olyan, mint egy variációsorozat sirató témára, hanem azért, mert a Halálról szól. A halál, a meghalás visszatérő gondolat a Szőllősy-művekben, ezért van ennek az alkotásnak is oly vérfagyasztó, a minden végességével, az elkerülhetetlen véggel szembesítő, letaglózóan kijózanító atmoszférája. A tizenhat hangszeres mindegyike mintha egyetlen gondolatot sulykolna minden – szólóknak is hallható – variációjával: oh, jaj, meg kell halni. Hamar Zsolt egy jó tíz évvel ezelőtti interjúban azt mondta, a karmester legfőbb dolga, hogy hiteles legyen - hozzátehetnénk, ez önmagában kevés. A hitelesség erénye valóban elengedhetetlen, de mit sem ér, ha a pontos és makulátlan játék nem párosul koncepcióval, a mű megértéséből következő vezérgondolattal, amely végigkíséri, sőt kísérti az előadás, a mű egészét. A III. Concerto végén a harangot (mely egyértelműen a beteljesüléssel egyenértékű véget jelentő lélekharang) a szerző utasítása szerint a nagybőgősnek kellene megütnie, most az Amadinda együttes vezetője, Rácz Zoltán tette meg.

Milan Turkovic
Milan Turkovic
A Pannon Filharmonikusok A tavasz megszentelése címet adták programjuknak, s ez azt sejteti, hogy a művek mindegyikében a természet újjáéledését, a tavaszt érezhetjük. Nem is az a baj, hogy ebbe a koncepcióba nem illik bele Szőllősy műve, hanem az, hogy a motívumot, a tavaszét, még egy jól fülelő, a tettenérésre nagy gondot fordító hallgató sem leplezhette le: sem a Concertót követő Michael Haydn-, sem a Mozart-műben. A szerzők fagottra írt, B-dúr hangnemű műveit a világ egyik legjobb fagottosának előadásában hallhattuk. Mindkét klasszikus vonalvezetésű opusz arról tanúskodott, hogy szerzőik jól tudják használni bevált és sokat használt eszközeiket. Bár egyik sem volt invenció híján, egyikről sem lehetett azt állítani, hogy több, hosszabb kadenciát érdemelt volna Milan Turkovictól, mint amennyit kapott. Michael Haydn töredékes műve egyenesen csak néhány hangot, Mozart versenyműve alig valamivel többet: Milan Turkovic hosszú, nehéz frázisokat fújt. Különösen a Mozart-mű lassú tételében játszott eszményein, indításai rendkívül tiszták voltak, a Mozart korai operáinak lassú áriát idéző tételt a fagott gyönyörűen énekelte.

Zenekaráról Hamar Zsolt azt nyilatkozta: „remekül karbantartott, kiváló, fiatal tehetségekből álló együttes”. Semmi kétség, a vonósok valóban kiválóak, de a fúvósok ezen az estén sajnos nem ezt bizonyították. Már a Tavaszi áldozat nyitó hangjait is melléfújták, rendre késtek a belépésekkel, nem igazodtak a vonósokhoz. Mégsem csupán az ő gyenge szereplésüknek tudható be, hogy a zeneirodalom e nagyszerű műve feledhetően szólalt meg.

Hamar Zsolt
Hamar Zsolt
Stravinsky így emlékezett a Tavaszi áldozatot inspiráló látomására: „bölcs öregek, körben ülve, egy magát halálba táncoló leányt figyelnek. Feláldozták, hogy kiengeszteljék a tavasz istenét.” „A vad orosz tavaszt szerettem - meséli ugyancsak Stravinsky - , amely mintha csak egyik óráról a másikra tört volna ki, szétpattantva az egész földet. Ez volt a legcsodálatosabb élménye gyermekkorom minden esztendejének.” Ez az egészen kegyetlen és vad mű nagyon messze van attól a kedélyes világtól, mellyel mi, Európa szelídebb részén élők a tavaszt társítjuk. Az áldozat, a halálba táncoltatás, egyáltalán a rítus felől könnyebben értelmezhető e mű, mint a tavasz felől. „A tavasz erői - írta Rilke egy levelében - nem kedveznek az elmélyülésnek”: e műnél semmi nem mutatja meg pompásabban a tavasz nyers, vad vágyakra, kicsapongásra, visszafordíthatatlan tettekre ragadtató erőit. A művet az utóbbi időkben megszólaltató nagyszerű magyar előadások vezetői - Fischer Iván, Eötvös Péter – a mű rítusszerűségét, feszességét hangsúlyozták, ezzel is felmutatva a benne rejlő kegyetlenséget; Hamar Zsolt, úgy érzem, tévesen, e gazdag művet mintha valóban a virágzással, az orgonaszirmokkal, a nyárfák lengedezésével társította volna. Ennek lehetett a következménye az, hogy a Föld imádásából hiányoztak a nagy, oroszos, vad indulatok, a mű elején felcsendülő litván dallamból a sejtelmesség és a varázslat, A tavasz hírnökei rész ellágyuló lett, és bár a váratlan ritmikai dobbanások pontosak voltak, hiányzott ebből a részből is az az elementáris erő, ami például Eötvösék előadásban végig benne volt. A trombita sem szólt pontosan a Petruskát idéző dallamnál, és a tánc sem pörgött fel, holott ennek a lényege éppen az eksztázis lenne, annak megmutatása, hogyan fokozódhatnak az indulatok egészen addig, hogy már minden megtehető és megtörténhet. A második rész ugyan vad volt és feszes, de mégis az volt az érzésem (és nem csak azért, mert a karmester minden metrumváltást beintett), hogy már maga az együttes is fél e műtől, nem az előadás nehézségei akasztják meg, hanem nem meri felvállalni az abban megmutatott rettenetes indulatokat.

A legkiválóbbak az együttest kiegészítő Amadinda-tagok voltak: mintha egyedül csak az ütősök állták volna ki a Tavaszi áldozat roppant próbáját.

Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Időpont: 2009. május 16.

Támogató: Zenei Kollégium