Az 1956-ban született Tihanyi László fantáziadús, koncepciózus és összes „hipermodern” vonása ellenére is kimondottan szórakoztató és nagyjából könnyen befogadható zenei világot tár elénk.
A műsorfüzet roppant előzékeny, benne ugyanis a művek legjobb ismerője, maga Tihanyi László kalauzolja végig képzeletbeli utazásain a hallgatót. Ez a vallomásos, szubjektív, de sosem köldöknéző vagy tolakodóan narcisztikus hangvétel már a zenék meghallgatása előtt is azonnal megragadja a befogadó képzeletét. Mert ugyan kit ne érdekelne, hogy milyen zenei gondolatokra jutott a szerző, miután Londonban (ahol Solti György özvegyének vendégeként tartózkodott) hazatért megszokott esti sétájáról, a rakpartról. Ezt örökíti meg a 2003-ban fogant Back from the Embankment című darab, mely fuvolát, két klarinétot, basszusklarinétot, hegedűt, csellót és ütőhangszereket foglalkoztat. Az Intermoduláció Kamaraegyüttes által remekül előadott, nagyjából nyolc perces zenében már az első ütemek felhangzásakor megfog a színgazdagság, az érzelmi áradás, az ötletesség, a friss és elfogulatlan, egyszóval a minden görcstől mentes intonáció. És ezzel talán már meg is találtuk Tihanyi művészetének egyik alapvonását: némileg (poszt)romantikus, de nem parttalanul túláradó és kontrollálatlan, hanem ésszel és zeneszerzői tudással szervezett muzsika ez, amelyben a teljes művészi ellenőrzés elsősorban a hangok és szólamok megszervezésére, a struktúra pontos kialakítására, nem pedig az érzések megfékezésére szolgál. És mégsem könnyű vagy igénytelen, hanem nagyon is fajsúlyos zenét élvezünk, amely ugyanakkor mégis valahogy közönségbarát – Tihanyi talán húzódozik a „csúnya” hangzástól, a hangszerelés mindig transzparens és áramvonalasan szép.
Különös „programzenék” (ez is romantikus vonás) hallhatók a lemezen, ilyen címekkel ellátva: Triton, Attis. A Neptun átvonulása, ez a szólózongorára írt mű (Eckhardt Gábor játssza mély elkötelezettséggel, abszolút hitelesen) valahol Kurtág és Liszt között áll, némileg Debussy és Kodály természetköltészetére emlékeztető áthallásokkal, a középrészben óriási szenvedélykitöréssel. A három „görögös” tematikájú alkotás közül talán a Triton a legnagyobb szabású, a Neptun mellékbolygójának szentelt, majdnem negyedórás, lendületes, villogóan szellemes, olykor egészen dzsesszes kamarazenét Lakatos György frenetikus fagott-szólójával hallgathatjuk. Amolyan modern hegedű-partíta, sokféle barokk tánc emlékét őrző muzsika az Attis, amelyet Perényi Eszter ad elő nagyszerűen, a partitúra összes trükkjének és gesztusának fölényes ismeretével. Az Attis őrületét festő első tétel egyfajta avant-garde gigue, lobogó tébollyal, vad ritmikával; kissé népi sirató jellegű a zárótétel, a megrázó Attis könyörgése.
Számomra mégis az Budapesti Mahler-ünnepre komponált Mahler csodakürtje című világi kantáta (?) jelentette a legnagyobb élményt. A szöveg egyrészt egy Mahler által nem megzenésített Csodakürt-versre épül (ezt a mezzoszoprán, Meláth Andrea énekli remekül). Ehhez kapcsolódnak a tenorista (Megyeri Zoltán) által részben énekelt, részben Sprechgesanggal előadott Mahler-levélrészletek, melyeket maga Tihanyi válogatott. Megvilágító erejű ez a szövegkompiláció, plasztikusan megmutatja ugyanis azt a mély és erősen személyes kapcsolatot, mely Mahlert a népi szövegekhez fűzte. És persze a zene az eddig ismertek mellett újabb dinamikus kapcsolatot teremt Mahler és az Új Bécsi Iskola tagjai között: Tihanyi egészen a Pierrot Lunaire-t író Schoenberg illetve Webern Rilke és Stefan George verseire írt korai dalainak (poszt)romantikus-expresszionista stílusában zenésítette meg a szövegeket.
Egyszóval nagyon igényes, nagyon megkapó, nagyon hiteles lemez, olyan őszintén érzelmes muzsika, melyet még a modern zenétől erősen ódzkodó hallgató is könnyen a magáénak érezhet.