Mediawave-keresztmetszet dióhéjban: kisjátékfilmek, animációs filmek, kísérleti filmek és egy dokumentumfilm a biblikus parafrázistól a karatézó vízi cickányokig. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÖSSZEFOGLALÓJA.
Dicsőség a tenger felett
Minden fesztiválon akad az embernek egy kedvence, ami nagyságrendekkel fontosabbá válik minden más élménynél. Az idei Mediawave-en számomra ez Benh Zeitlin Dicsőség a tenger felett (Glory at Sea) című kisjátékfilmje volt. Zeitlin nem csupán rendezője, de forgatókönyvírója és zeneszerzője is a filmnek, melyben a Katrina hurrikán pusztítása utáni, szinte apokaliptikus állapotot mutatja be. Némi miszticizmus hatja át a képsorokat, sőt az Orfeusz-mítosz és Noé bárkájának példázata is beemelődik.
A filmben egy halott kislány a narrátorunk, egy gyermek, aki a katasztrófában halt meg. Ő számol be arról, hogy mi történt a túlélőkkel, akik mind mély gyászban élnek szeretteik elvesztése miatt. Van, aki a szerelmét és feleségét, más a gyermekeit gyászolja, a tengeren ott lebegnek az elvesztett emberek emlékét őrző faoszlopok fényképpel, névvel és az életüket meghatározó két évszámmal: az emlékoszlopok helyettesítik a sírokat, hiszen sokan egyetlen nyom nélkül vesztették el szeretteiket.
Dicsőség a tenger felett
A túlélők szinte kataton ürességben élnek addig, amíg egyiküknek az az őrült ötlete nem támad, hogy építsenek egy bárkát, és próbálják megkeresni az eltűnteket. Olajoshordókból és mindenféle személyes tárgyakból épül a szedett-vedett bárka, még egy ágyat és egy szétesett kocsit is utána úsztatnak, a közösség papja egy keresztet nyom a hajóorrba, majd mind tengerre szálnak. A bárka rozoga, és ahogy telik az idő, potyognak róla a holmik, meglazul az összetákolt hajótest. A víz egy „elíziumi mezők” feliratú táblát sodor arrafelé, amikor a hajó után kötött ágy, amiben évtizedekig aludt együtt egy házaspár, süllyedni kezd.
A gyászoló férj gondolkodás nélkül a tengerbe veti magát, és sorra követik őt a többiek is, rögeszmésen kutatva barátnőjük, gyermekük, családjuk után a víz alatt, miközben a lélekvesztő nagy csattanással elemeire esik szét. A víz alatt valami furcsa dolog történik, egyszercsak felbukkan egy lány, akinek az arcát már ismerjük az egyik emlékfotóról, és szenvedélyesen összeölelkezik a szerelmével. Sorra tűnnek fel az ismerős arcok: mindenki, aki odaveszett, ott van a víz alatti világban. Megrázó és varázslatos film, csupa elkötelezettség és költészet. A film fent van a Youtube-on, mindenkinek csak ajánlani tudom, ez a 26 perc biztosan nem lesz elvesztegetett idő.
Az élet egy napja
A kisjátékfilmek közül még a Hong Kong-i Zune Kwok vizsgafilmje, Az élet egy napja (A Day in a Life) című munkája volt emlékezetes, amely egy idős, unokáját egyedül nevelő asszony mindennapi túléléséről szól. A nő nagy szegénységben, a társadalom perifériájára szorulva él egy kislánnyal, akinek apjáról évek óta nincs hír. Azon a napon, amikor a film játszódik, az öregasszonyt kirúgják a piacról, ahol tizennyolc éve dolgozott, unokája szíve pedig majd megszakad egy húszdolláros szájharmonikáért, ami jelen helyzetükben fényévekre van tőlük – a nagymama mégis az elesettek nagyvonalúságával adja oda a pénzt.
A belgrádi Boris Mitic akasztófa-humorú dokumentumfilmjében, a Viszlát, hogy vagy? (Do vidje nja, kako ste?) címűben a rendezőnek egy pesszimista aforizmagyűjteményt sikerül még sötétebbre árnyalni dokufelvételeivel (A film az idei Mediawave fődíját kapta – a szerk. megj). A Johnny Cash-hangú, kiábrándult narrátor mintha egy totálisan abszurd világban kóborolna („Mindannyian együtt vagyunk a szarban. De mi jöttünk előbb.”). Ő már nem csodálkozik és nem hatódik meg semmin, sőt néha még gunyorosan le is lép a vászonról ( „Nem tudom, hogy most ki a narrátor, de én biztosan nem.”). Ami igazán meglepő számomra, hogy Szerbiában elkészülhet egy ennyire keresű, mégis őszinte és önreflexív film.
Coagulate
A kísérleti filmek közül kettő maradt emlékezetes: az egyikben, a Kanadában élő, romániai születésű Laura Talerében (Szerelmes dalok /Love songs/) szokatlan opera-videoklipek sorjáznak. A szintén román származású Mihai Grecu filmjében, a Coagulatecíműben egy férfi és egy angolna cserél helyet: a férfi egy üres térben áll, de nyaktól fölfelé mintha egy akváriumban lenne, míg az angolna a szabad levegőn fuldoklik. Mágikus helycserés támadás zajlik, mely kifejezetten erős (pszeudo)érzékszervi benyomásokkal jár, mert annak ellenére, hogy nem különösebben eseménydús ez a pár perc, a fullasztó érzés sokáig megmarad.
Egységesen magas színvonalú az animációs válogatás. Vannak régi ismerősök, melyek már az Anilogue Filmfesztiválon is bemutatkoztak, mint például Alexei Alexeev KJFG No. 5című szellemes kétpercese három ravasz jazz-zenész állat abszurd humorú kalandjairól egy szellemileg kissé tohonya vadásszal. Jelena Girlin és Mari-Liis Bassovskaja A ruha (Kleit) című, Mária Antoinette-nek ajánlott, különös, dekadens filmjében egy magától szövődő csipkeruhán pókháló, vér és bogarak kavarognak, kifinomultságot és rothadást árasztva (A film az idei Mediawave-en a legjobb kísérleti film díját kapta – a szerk. megj). Apropó, dekadencia: a Gabriella Ferri nélkül az élet (Elu ilma Gabriella Ferri), az észt Priit Parn és Olga Parn páros műve hátborzongatóan szenvtelen, fekete humorú dolgozat, mely leginkább a szocio-horror irányába mutat, és ott van Bill Plympton nem kevésbé nyomasztó filmje, az Idióták és angyalok (Idiots and angels), melyben a főhős, egy agresszív véglény önkéntelenül szárnyakat növeszt, és bár megpróbálja minden lehetséges módon csonkolni magát, végül kénytelen belenyugodni átalakulásába.
Szex teljes mellbedobással (A képek forrása: Mediawave Fesztivál)
Üdítő nyíltsággal beszél a szexről Signe Baumane rajzfilmje, a Szex teljes mellbedobással (Teat Beat of Sex: Episodes 8-11), aki a „Maradjon szűz az olívaolaj!” mottó jegyében egy tapasztalatlan, de kiváncsi kamaszlány szemszögéből meséli el az első, meglehetősen esetlen próbálkozásokat. Idekívánkozik a közönségkedvenc 3D-s állatmese, a Csodálatos természetünk (Our Wonderful Nature), Tomer Eshed elbűvölő filmje, melyben a keleti harcművészeti mozikból ismert, látványos légkaratéval életre-halálra küzd két hím a csalfa nőstény cickányért. Harmadikként egy groteszk szerelmesfilmet, az izraeli Uri Alonim és Moshe Servatka munkáját említem: a Keményborító & Puhakötés (Hardcover & Paperback) című moziban origamifigurák randevúznak roppant artisztikusan. A megtévesztő című, Öld meg a szörfösöket (Kill the surfers) című animációs filmben, melyet a belga Atelier Collectif amatőr animációs műhely jegyez, egy szemétfeldolgozó gépezet zakatol szorgosan, szeleteli műanyag babák nyakát, tördel miszlikre bakeliteket, míg végül egy humanoidot sikerül létrehoznia. David Anderson filmje, a Rejtőzködők nyelve (Tongue of the Hidden) egy iráni költő, Hafez megelevenedő versére épül, és szemkápráztató, kaleidoszkópszerű pompában árasztja el színekkel a filmvásznat. Elodie Bouedec talányos hangulatú filmje, a Malbanaz emlékezésről és a felejtésről szól: két idősík fut egymás mellett, egy fiatal lány saját kislánykori énjével találkozik.
Összességében tehát kifejezetten meggyőző és erős felhozatalba futottam bele a Mediawave-en. Ez nem meglepő: a győri találkozó régóta nagyon stabil színvonalú fesztivál. Nem véletlen, hogy Győrből hazafelé tartva a vonaton, ahogy minden évben, idén is mazochistán lapozgatom a programfüzetet, azokról a roppant kísértő filmekről ábrándozva, melyeket már biztosan nem fogok látni.