 ef. Zámbó István: Szeretkező felhőkarcolók |
Az MTA RKK NYUTI Galéria udvarán egy szárítókötélen bugyikat, kombinékat, melltartókat lenget a szél. Ez jelzi, hogy helyben vagyunk: itt nyílik a Mediawave tematikus kiállítása, az ErotikART. A mottót talán Valkó Gyula – Rónai Balázs Zoltán Mórickás hangulatú János vitéz átiratából kölcsönözhetnénk: „Biz egy fasz közeleg / mögötte egy legény…” Néha még a legény is elmarad, például a gazdag vibrátor szekció esetében: ki húsvéti csokinyuszit és csokimikulást (Töttös Kata), ki pisztolyt (Verebics Ági) gyártott a plasztikpéniszekből, de olyan is akadt, aki egy maszkra, vagy egy koszosfehér játéknyuszira szerelte őket. Egy nagy, vörös majom is van a pincében, méretes nemiszervvel, vele szemben egy leginkább villamosszékre emlékeztető eszköz áll két hegyes vaspöcökkel, hogy a vaskosabb munkáknál maradjunk.
Ezek után kifejezetten üdítő és szellemes Jahoda Réka munkája, aki egy illuzórikus női aktot hozott létre: két ujja közéről készült képét összezáruló combokként dekódolja az agyunk, a közte búvó hajtincset pedig fanszőrzetként. Szőllősi Csaba Nőmérőtáblája is megmarad mint emlék: Leonardo de Vinci Vitruvius tanulmányát idézi szelíd iróniával, egy méretezett papíron, hasonló pózban szereplő nőalakkal. Hajdu Kata kéjesen lihegő, megpörkölődött kukájának is megvan a bája, ahogy a szétégett narancsszín szemetes felett egy „tárgypornó” megy, főszerepben a felhevült kukával.
 Szilágyi Lenke: Marcika érkezése |
Tökéletesen elfogult vagyok Wahorn András Udvarias ufó vidéki vendégségben című képével, mely a háziáldások aszketikus báját fűszerezi meg némi huncutsággal: a képen egy hatalmas farkú ufó lépdel, felnyársalva az őt üdvözlő Iluskát, Mariskát és Boriskát, akik mosolyogva fogadják a lénytől az illedelmesen lóbált virágcsokrot. Dr. Máriás Béla Kelemen Anna mégis lefekszik az elefánttal illetve a Kovi-uborkákkal gazdagon telehintett pornócézár portréja szintén szórakoztató, és legalább behoz egy új szempontot, a bulvárvilág térnyerését a témában.
Balázs Áron színes, absztrakt női nemiszerveket ábrázoló képeiben szintén van egy játékos csavar, egy ötletes távolítás. Bárdosi Katinka az örök és kiirthatatlannak tűnő sztereotípiát, a szűz/kurva ellentétpárt egyesíti Én-kép című festményén, egy piros tűsarkúra angyalszárnyakat növesztve. Magyarósi Éva festményét, mely a talányos Köd száll fel, ha jön az északi szél címet viseli, elsősorban azért kedveltem nagyon, mert semmilyen direkt utalás nincs rajta, csak egy elmosódott női arcot látunk, aki mintha csak alkotója zseniális és érzéki Hanne című filmjéből sétált volna ki.
Hiába próbálok olyan műveket példaként elősorolni, melyeket emlékezetesnek tartok, meg kell állapítsam, hogy a válogatás nem nyújt reprezentatív mintát, ennél sokkal egysíkúbb volt a kiállítás. Amit például furcsának találtam, az a kötelező heteroszexizmus – mintha a homoszexualitás valami láthatatlan zóna lenne. Az persze soha nem véletlen, hogy egy adott társadalomban a reprezentáció jogával melyik csoport rendelkezik és melyik nem, ez szimplán hatalmi kérdés. Nyilván lehet azt mondani, hogy az itt kiállító művészek nem érintettek. Rendben, de a kiállítás rejtett homofóbiája akkor is kínos, mivel a szexuális viselkedés változatos skálájából alig mutat meg valamit, és rögzíti azt a tévképzetet, hogy a heteroszexualitástól eltérő szexuális viselkedés valami titkolandó furcsaság, vagy ami a leggyakoribb demagóg szöveg: magánügy.
 Bárdosi Katinka képe (A képek forrása: Mediawave Fesztivál) |
Ellenpéldaként Szilágyi Lenke két fotójára emlékszem, egyiken egy melegbár táncosai tűnnek fel, a másikon két, hirtelen összenéző fiú látszik, akik éppen latolgatják, hogy legyen-e köztük valami. Szuharevszki Mihány festményei annyiban szintén kilógnak a sorból, hogy rajtuk fiatal félmeztelen férfiak mint a (női és férfi) vágy tárgyai szerepelnek, vagyis végre egyszer elmozdul a bemerevedett nézőpont, mely szerint a férfi csak néző lehet. És ezzel véget is ért az ellenpéldák sora. Azt természetesen nem állítom, hogy a feltűnő hiány tudatos homofóbiáról árulkodna, de ha én leszbikus nő vagy meleg férfi lennék, esetleg bi- vagy transzszexuális, biztos, hogy halálra unnám itt magam.
Egyébként ennél jóval átfogóbb a probléma, az ErotikART valahogy sematikusra és konzervatívra sikeredett. Számtalan témára egyáltalán nem reflektál senki, ilyen például a kamaszok vagy az idős emberek szexualitása, a fogyatékkal élő emberek szexualitása, a szex a terhesség alatt, a virtuális szex, az aszexualitás, a nemváltó műtétek, vagy sorolhatnánk még a végtelenségig. Roppant konzervatív az összkép, de a kiállítók prüdériával nem vádolhatók: vaskosnak vaskos az ErotikART, az egy négyzetméterre eső nemi szervek aránya valóban magas, csak éppen a rafinéria, az hiányzik.