Valamiképpen egyformán hajótöröttek vagyunk, üzeneteink hol így, hol úgy palackokba vágynak, mert csak így gondoljuk biztonságban megőrizni a talán csak számunkra érdekeset-érvényeset. Szőcs Géza azonban jó kezű halász, olyan palackokat válogat ki a költészet óceánjába rekedt zsákmányból, amelyek az olvasó számára új és ismeretlen üzeneteket hordoznak, vagy – ha mégis ismerős a költői anyag – valamilyen alkalom adódik, hogy a műveket új megvilágításba helyezze. Szigorúan nézve egyáltalán nem értékelvű ez a válogatás, de mindig ott rejtezik az anyagban valami különös, amely a ma emberét egy sor fontos dolog újragondolására kényszeríti.
Tényleg rejtélyes üzenet Faludy P. György verseskötete a tengerentúlról, amelynek Hiroshima 1. verséhez fűz kommentárt Szőcs. Az amerikai magyar a japán partoknál szolgált 1945-ben, és az atombomba bevetése kímélte meg félmillió társával együtt attól, hogy a roppant nagy veszteségeket ígérő partraszállásban részt vegyen. Egészen kivételes rálátása van tehát Faludynak arra, hogy az amerikai hadvezetés miért döntött az új fegyverek bevetése mellett. Az ugyancsak távolról érkezett másik palack Sohár Pál kétnyelvű verseit tartalmazza. A kétnyelvűség, a nyelvi identitás vizsgálata válik a tanulmány legfontosabb kérdésévé. A kétrészes digitális fotó című versében talán erről is szól a költő, amikor a nyomtatóban kettévált fényképéről készít leírást: „Eddig még a két részt nem sikerült összeillesztenem, / pedig egész életemben ezzel próbálkoztam.” (22.o.)
Két palackban is Dsida Jenő kézirata rejtőzik. A Nagycsütörtök című költemény egy méltatlan és teljesen alaptalan plágiumvád kapcsán kerül a kötetbe. Szinte kapóra jön Szőcsnek, hogy egyik kedvencével foglalkozzon, míg a másikban egy eddig ismeretlen Dzsida-remekmű rejtőzik. Jólesőn elmereng a vers szépségén: „ennyire áttetsző, ennyire érzékfölötti és mennyei fénytörésben lebegő tartalmakat ilyen ringató, ennyire szitakötős formával ötvözni senki más nem volt képes magyarul, Weöres Sándort leszámítva.” (100.o.) Varga Katalin valószínűleg sosem gondolta magát költőnek, üzenetét azonban ő is palackba rejtette a XIX. század közepén. „A Halmágy községi kisnemes asszony Kohlhaas Mihályt idéző viszontagságai azzal kezdődnek, hogy néhány brassói kötélverőmester nem adja meg neki 631 forintra rúgó tartozását.” (68.o.) Hamarosan a szintén elégedetlenkedő román parasztok érdekképviselője lesz a bécsi udvarnál, amolyan „lázasztónő”, aki még vasvillát is ad parasztjai kezébe. Évekig tartó rabság után szabadul, s veszíti nyomát az emlékezet, ám börtönből írt levelei a nagy erdélyi emlékíró asszonyok szellemében és stílusában fogantak: „Katalin köztetek többé már nem lehet, / Majd mást küld az Isten, aki többet tehet.” (73.o.)
A kötet talán legérdekesebb írása egy mára csaknem elfeledett költő, András Sándor (de lehet, hogy Sándor András!!!) Az ASAK beadványa az ENSZ-hez című verse (1958). Hogy pontosan értsük a címet, egyszerűbb, ha idézünk a versből. „Én, András Sándor Autonóm Köztársaság / kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe, / mert megcsalt mind, ki eddig képviselt, / s én magamat akarom képviselni végre.” (96.o.) Itt aztán bőven van alkalma Szőcsnek, hogy a roppant szellemes (általa ugyan remekműnek mondott) vers ürügyén elfilozofálgasson az én-képzetről, a test és az én azonosságáról, különbözőségéről, és az emberi szuverenitásról. „Igen, elképzelhető, főleg ma Magyarországon, hogy ha büntetést nem is (…) , de adót, illetéket előbb vagy utóbb be fognak akarni hajtani rajtunk azért, mert közterületet (…) használunk.” (94.o.) Ennél már csak az lenne súlyosabb, gondoljuk tovább, ha a testadót a legértékesebb anyag, a gyémánt súlyának értéke szerint állapítanák meg. Hiszen ha testünk teret foglal, akkor egy gyémánttömb helyét is foglalhatná akár, s így elveszi a lehetőséget egy ilyen kő térbeli megjelenésétől.
Nem kérdés persze, hogy azok a testek, amelyek ezeket a palackokba zárt üzeneteket írták, vagy mindezeket kommentárokkal látta el, egy másik értelemben és egy másik világban összehasonlíthatatlanul nagyobb értéket képviselnek, szellemi értelemben legalábbis.