Jelenetkép |
Kezdjük mindjárt a tükörrel: a nézőtér lépcsőzetesen emelkedő sorainak gondos óvatossággal megrajzolt tükörképe Füzér Anni telitalálat díszlete. Vörösre festett-pácolt, fából ácsolt sorok emelkednek velünk szemben, a színpad teljes szélességében, rajta mindenütt különböző évjáratú és dizájnú, hasonló színű székek elszórva, hátul mindkét oldalt a mélybe vezető ajtónyílás. (Színben, jellegben jól passzolnak a szintén Füzér Anni tervezte jellemfestő jelmezek, amik egyszerre maiak és tegnapiak, legalább annyira kül-, mint belvárosiak – egyszóval: elegánsan lepusztultak.) Elöl a színpadon derékig érő, semmi kis fémkorlát, alatta átbújhatna, aki akarna, de senki nem teszi (legalábbis jó ideig, később a közös, elválaszthatatlan létezés egy erőteljes képpel, a szinte teljes trupp mellénk-közénk vonulásával nyomatékot nyer). Ez az egész, nem erőlködve sugallt tükör-szimbolika – ahogy mi figyeljük őket, ahogy ők figyelnek minket, és hát igen, ahogy önnön rosszabbik (jobbik?) énjeinket figyeljük –, szóval ez másra is utal: olyan, mintha állatkertben vagy cirkuszban ülnénk.
Avass Attila és Széles Zita |
Ezért is érkezik pontosan, és van a helyén a Wedekind Lulujából, a kikiáltótól vett idézet. (Nem ez az egyetlen: a Faragó Zsuzsa dramaturggal alaposan átgyúrt, izgalmas szövegváltozat egyfelől kort és hangulatot jel/lem/ző, válogatott trágárságokkal dúsult, másfelől a feltehetően a Forgács Péter rendező által összeszedett, bejátszott vagy élőben prezentált, sokstílusú zeneszámok is cinikusan kacsintanak ki.) Vissza a kikiáltóhoz: csupa jelmezbe bújt szörnyet, mutogatni és félni való kreatúrát látunk magunk előtt felvonulni, akik ugyan hivatalnoknak vagy politikusnak álcázzák magukat, de valójában (vagy épp ezért?) lélek és gondolat nélkül lézengő zombik csupán. A rögtönzött ’freak show’ bágyatag, kifejezéstelen tekintetű szereplői felismerhetők vagy legalábbis ismerősek a mi saját parlamenti állatkertünkből; és lám, ezek tudják a dolgukat, egy kis ostorsuhogtatás, majd elhangzik a bűvös, metszően igaz mondat (A cirkuszban nincs demokrácia!), és szépen ki is takarodnak a színről.
Elöl: Dengyel Iván |
Forgács Péter rendezése úgy aktuális, hogy nem aktualizál (miközben több elemében nagyon is, sokak számára tán zavaróan mondja el a véleményét éppen mirólunk). Nem (elsősorban) azért érdekes most az előadás, mert Ödön von Horváth a nagy gazdasági világválság kellős közepén írta a Kasimir és Karoline-t, és most nekünk is van egy szép nagy válságunk, ami lassan már a csapból is folyik – a válság létezését és a válságban létezést inkább tekintsük körülménynek, emberi adottságnak, aminek épp olyan nehéz az elejét, mint a végét megállapítani. Ehhez Horváthnak még az Oktoberfest infernális forgataga kellett, Forgács egyszerűen egy lelátóra ültette, s ott keringteti fáradhatatlanul huszonnyolc (!) szereplőjét. Az eddigiekből is kitűnhetett, hogy itt a tömeg jelentősége jóval túlnő a megszokotton: az istenadta népnek vagy száz feje van, ami mind figyel és fülel, leskel és hallgatózik – mohó és cinikus, kiábrándult és kiábrándító banda, aminek tagjai magukban sokkal kevésbé érdekesek (most értékességüket ne is firtassuk), mint amikor csoportként léteznek.
Középen: Széles Zita és Horváth Sebestyén Sándor |
És akiknek a mozdulatlansága és a némasága is rendkívül beszédes tud lenni: a remekül kivitelezett, hosszan elnyújtott nyitó jelenetben például a soklelkes kompánia merőn bámul a magasba. Álmélkodó és hitetlenkedő bazdmegek hagyják el olykor a szájukat, de világos, hogy arra, amit látnak – és olyan jól csinálják, hogy mindjárt én is látom – már nincs is szavuk (és nemcsak azért, mert a még Horváthnál szereplő Zeppelin ma aligha okozna ekkora rémületet és már-már vallásos áhítatot). Az ő elsatnyult világukban a szépség ritka tünemény; annyira, hogy fogalmaik, de még érzékszerveik sem igen vannak hozzá: nem csoda, hogy amikor szembesülnek vele, köpni-nyelni nem tudnak.
Jelenetkép. (A képek forrása: Móricz Zsigmond Színház) |
A hősök nélküli világban keresve se találni igazodási pontot, modellt a szó semmilyen értelmében. Amilyen fáradt és sértődött, a folytonos világfájdalmával elfoglalt Kasimir (Avass Attila), a választottja, Karoline (Széles Zita) annyira kirobbanó és lehengerlő: a mindent ellepő válságból profitálni akar és tud is, de törtetése nem előre kitervelt, inkább mélyen zsigeri jellegzetesség. A nő körül szerencsétlenkedő, karót nyelt, pipogya Schürzinger (Horváth Sebestyén Sándor) egyetlen tetten érhető tulajdonsága a becsvágy. A lassú beszédű és hirtelen haragú lokálmaffiózó Szemes Franz (Olt Tamás) és folyton pattanásig feszült idegekkel közlekedő Ernája (Molnár Mariann) szép kis páros. Ahogy az a tér közepén pöffeszkedő mágnás Rauch (Dengyel Iván) és ’szárnysegédje’, a kisvilágot eluraló rangkórságtól, hiúságtól és egyéb főbűnöktől szenvedő Speer (Tóth Károly) duója is. Jellemző, hogy a tömegből kiknek jut még lényeges, ám tulajdonképpen nemlétező szerep: Koblicska Kálmán sokat látott Közmunkása az, akinek a mondvacsinált ribillió után takarítania kell, Szalma Noémi érinthetetlen, némán keringő Felszolgálónője pedig előadáshosszat szolgáltatja a muníciót az agyvérszegénységhez.
Forgács Péter markáns, erőteljes képekben fogalmazó rendezése nem kecsegtet és nem szépeleg. De hát miért is tenné, ha egyszer pontosan tudja, hogy nincs remény?
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a POSZT 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a DASZSZ 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Urbán Balázs: Teli poharak
Koltai Tamás: Politika ide, válság oda