 Ljudmila Ulickaja a Milleárison. Fotó: Wikipedia Commons |
Ljudmila Ulickaja mintha szándékosan hozzáöltözött volna a Millenáris Teátrum színpadán kifeszített drapériához – fekete alap, kékes-lilás kendő, diszkrét és hanyag elegancia. Megjelenésében éppen olyan ez az apró termetű asszony, mint írásaiban és minden egyes megnyilvánulásában. Bár saját bevallása szerint szívesebben nyilatkozik írásban, e-mailben, meglehetősen jól bírta a terhelést, hiszen a fesztivál minden napján részt vett legalább egy nyilvános faggatózáson. Mindezért remélhetően jócskán kárpótolta a hatalmas siker, amelynek lépten-nyomon érezhette a jeleit.
A fesztivál hivatalos megnyitóját követő pódiumbeszélgetés (és a díszvendégnek járó Budapest Nagydíj átadása) gyakorlatilag teltház előtt zajlott. Aki kérdezett: Goretity József, irodalomtörténész, Ulickaja egyik magyar fordítója. A feltételezett vegyes közönség előtt sorjáztak az általános kérdések, Ulickaja egy ideig készséggel válaszolgatott is rájuk. Nyilván ezredszerre, de elmondta, hogy az „írói hivatás” az ő szemében ugyanolyan munka, mint a többi, hogy cseppet sem tekinthető menekülésnek – de hát hogyan is lehetne az, amikor az ember az egész világ előtt teszi közszemlére mások személyes történetein keresztül a saját vívódásait –, hogy az orosz nyelv és irodalmi hagyomány nehéz teher ebben a szakmában, hiszen nem elég a visszhangot meghallani, formát is kell adni neki.
Műveivel kapcsolatban általában szokás kiemelni a nőalakok ábrázolásának pontosságát is, amit Ulickaja egyáltalán nem saját nemlétező feminizmusával magyaráz; bámulatos könnyedséggel vázolta fel az orosz társadalom rákfenéit: a háborúk és az alkohol miatt kevés a férfi, így nagy teher nyugszik a nők vállán, mindemellett az orosz meglehetősen introvertált nép, szereti mélyre ásni a fájdalmait – a személyes történetek, egyedi esetek bemutatása talán közelebb visz az általános problémák megértéséhez. És bár az írónőnek határozott véleménye van ezekről a kérdésekről, például a beszélgetésben szintén feszegetett férfi-nő kapcsolatokról vagy a házasság intézményének válságáról (megjegyezte: bízik a sokkal függetlenebb új generációban), az egyetemes állásfoglalást bölcsen a szociológusokra bízza. Azt már ezen a délutánon is megérthettük, hogy Ulickaja olyan ember, aki ha nem akar, nem felel: rövidre zárja a dolgokat, és válasz helyett inkább viccet mesél…
Másnap az ELTE-n tartott „előadást”. Azért az idézőjel, mert a „csupán a sportolóknak és a politikusoknak kijáró” tapsviharral zavarba ejtett írónő itt valójában csak fél órát beszélt. Elmesélte a magyarul frissen megjelent Daniel Stein, tolmács című regény keletkezésének történetét, azt, hogy kiről is mintázta a figurát: az 1992-es találkozás után tizenkét kőkemény év telt el, főként tanulással, mire végleges formájába öntötte az opust. A hallgatóság kérdései szerencsésen járultak hozzá ahhoz, hogy hit, hitetlenség, vallás(ok) és egyház(ak) fogalomköréről is fontos dolgokat fogalmazzon meg – hogy megossza velünk a saját válaszait. Persze a kisebb plénum igyekezett kihasználni az alkalmat, hogy dedikáltassa a magával cipelt köteteket, de Morcsányi Géza, Ulickaja műveinek magyar kiadását gondozó Magvető Kiadó vezetője (egyben a legfrissebb mű fordítója) mintegy személyi testőrként, termetbeli fölényét is kihasználva védte az írónőt a rajongók rohamától.
Szombaton délután Ljudmila Ulickaja a Pécsi Tudományegyetem és a Ráday Könyvesház által szervezett kerekasztal-beszélgetésen vett részt, ahol is elsősorban a közép-kelet-európai népek irodalmainak nemzetközi kompatibilitása és recepciója volt terítéken. „Ljusza” és ügynöke, aki egyben barátja is, az asztaltársaság szkeptikus szárnyát erősítve megkapó őszinteséggel mondta ki, hogy márpedig többféle olvasó van, és az ő regényei ilyen széles körű sikerének is bizony az a titka, hogy ezek a szövegek a történet szintjén könnyen befogadhatóak a kevésbé művelt rétegek számára is, míg az iskolázottabb közönség kedvére fejtegetheti a mélyben rejlő irodalmi, mitológiai és egyéb utalásokat, áthallásokat. Talán megfogalmazhatjuk, hogy Ulickaja elitista szerző, de abból a fajtából, aki bár az eredeti szakmájához tartozó tudományos értekezéseket már maga sem érti, készséggel bocsátkozik párbeszédbe róluk, odafigyel arra, amit mondanak neki. És ami a legfontosabb: képes odafigyelni azokra, akik (meg)hallgatják.
A „hivatalos program” fináléja a Centrál Színházban tartott (félig) felolvasóest éppen ennek a párbeszédnek (nagy szavak ezek, de talán Ulickaja világszemléletének is) méltó irodalmi illusztrációja. Az Orosz lekvár című színdarab Csehov több drámáján nyugszik: ebben a „cseresznyéskertben” beérett a gyümölcs, hát feldolgozzák, összeforralják, lepárolják – Lopahin leszármazottai nem tudnak szabadulni a hely szellemétől. Ulickaja sokáig nem szerette Csehovot, nem is értette, miért játsszák ennyit a darabjait a világ színpadain. De csak azért is újra és újra elolvasta őket, megküzdött velük, és mintha rájött volna, hogy a saját démonával viaskodik. Merthogy a két szerzőnek nagyon is hasonló a titka.
Az előadást követő beszélgetésen Ulickaja hihetetlenül őszinte és esendő volt, a három nap alatt immáron másodszor is készséggel elismerte, hogy az is lehet, hogy nem tud regényeket írni, hogy ő is hibázik, neki is vannak kudarcai, de azokat megtartja magának, nem tartoznak ránk. Mintha ez az erős kisugárzású, idősödő szláv asszony csupán arra használná az írás adományát, hogy egy nagyon határozott, az emberi minőségen és a tisztességen alapuló értékrendet közvetítsen felénk. Felelős gondolkodó.
Vö. Zelki János: Novellákat kellene írnom
Goretity József: Népszerű és intellektuális
Ulickaja: Az utcáról jöttem / Papp Sándor Zsigmond interjúja
boaz: Genetikusból írónő lett Ljudmila Ulickaja