 Hollerung Gábor |
Ezek közül a Requiem – az 1830-as évek „ezrek szimfóniája” – végképp hendikepes, ennyi előadót kegyetlenül nehéz összehozni. Ha mégis sikerül, az már önmagában olyan esemény, amellyel érdemes foglalkozni.
Hollerung Gábor amúgy is kedveli a monumentális műveket. Bátran – olykor meglepő merészséggel – vág neki amatőr és profi együtteseivel a legnehezebbeknek; és a siker sosem marad el. Kérdés persze, mi a siker – de Hollerung Gábor azok közé tartozik, akik számára a zenészek a legfontosabbak. Az énekesek, muzsikusok pedig mindig lelkesek – és ez talán a legnagyobb siker. Ezt minden irónia nélkül mondom – kevés élő karnagy és karmester van, aki ennyi hívet szerzett meg a „zene pártjának". A januárban elment Baross Gábor mellett alán Záborszky Kálmánt tudnám még említeni (nota bene: a monumentalitás iránt táplált vonzalom, a lehetetlen vállalása tőle sem áll távol).
Hollerungnak mindazonáltal fontos a közönség is. Saját közönsége van, mely képes megtölteni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet – és ez már nagy tett. Úgy is fogalmazhatnék: saját közönséget nevelt és nevel. Nem hagyja magára a hallgatót: kulcsot ad a kezébe, a koncertek előtt kötetlen stílusban beszél a művekről. Ő nyilván nem a Fesztiválzenekar közönségét akarja elhódítani – a zenei palettán van elég hely, s a Dohnányi Zenekar szerepe nagyon-nagyon nemes.
 A Honvéd Férfikar |
Berlioz Requiemje csak összefogással jöhet össze. Négy kórus, két zenekar, szólista – nem is merek belegondolni, hogy lehet próbarendet kiírni ekkora apparátusra. Sajnos, a hasonló produkciók épp emiatt esetlegesek: a teljes gárda sokszor csak az előadáson találkozik, és ez aligha előny. Úgy tűnik, akik április 19-én színpadra álltak, nem először zenéltek együtt, hisz a csaknem másfél órás műben nagyobb baki, hallható bizonytalanság nem volt. Az amatőr és a profi elemek aránya azonban elgondolkodtató. Különösen a kórusoknál éreztem úgy, hogy ennyi igazi profinak fel kellene emelnie egy amúgy kiváló amatőr énekkart – de mintha a fordítottja történt volna. Noha hallhatóan mindegyik kórus tisztességgel betanulta a művet, a hangszín, a hangképzés annyira nem hangzott egységesnek, mintha nem az ország két leghíresebb profi énekkara mellé állt volna be az Akadémiai Kórustársaság. Egyedül a Honvéd Férfikar szólt egységesen és professzionálisan – de ez sem feltétlenül dicséret, ezt az érces hangzást ugyanis hosszú távon nem mindenkinek könnyű elviselni. Mentség persze bőven akad: a mű kegyetlenül nehéz, és nem elsősorban a fortissimo részek miatt. Két nehézség van: a piano vagy mezzoforte magas lágék, illetve az erőbeosztás, a hangi állóképesség. Vagyis hogy az ordító tételek után is maradjon erő szépen énekelni. Ez pedig technikai kérdés – amire a legkiválóbb amatőr énekkar is csak kompromisszumok árán képes. Amúgy is lehetetlen tisztán intonálni egy ekkora egyesített kórusban annak, akinek ebben nincs gyakorlata (különösen a mű elején volt sok az alulintonált hang). A szólista Cselóczki Tamás pedig – rövid szerepében is – alig tolerálható. Liszttel kevert bel (?) cantója nemcsak a műtől állt távol, hanem a kórus éneklésétől-értelmezésétől is.
A színpadon a Rádiózenekar foglalt helyet – hallottam már őket szebben muzsikálni, különösen a vonósokat. Hollerung Gábor mindig „fortissimo" mozgását és intéseit persze meg kell szokni, és azt is, hogy hajlamos hajszolni az előadókat, mintha enélkül lassulnának. Ismét az amatőr és a profi ellentéte: az amatőrök ugyanis tényleg lassulnak, ha nem hajtják őket – a zenekar viszont profi, de annyira mégsem, hogy „lefordítsa" a karmester mozgását. Az erkélyeken elhelyezett négy kis fúvósegyüttes bravúrosan állja a sarat, épp annyival emelve a hangzás összképét, ami még arányos. Ám amikor a halkabb tételekben – különösen a mű harmadik harmadában – egy-egy tartott hangot kell „kívülről" befújni, az gyakran tűnik hamiskásnak. Nem is tudom, lehetséges-e egy nagyzenekarhoz húsz-harminc méterről hozzáintonálni. Berlioz azonban ugyanúgy a lehetetlent kísérti, mint Hollerung.
 Hector Berlioz |
A Requiem nemcsak apparátusa, dimenziói miatt furcsa. Olyan gyászzene ez, mely a hatásvadászságig drámai, ugyanakkor alig van benne dallam. Opera áriák nélkül (szemben Verdi gyászmiséjével, ezzel a vérbeli operával). Hans von Bülow „a zene Michelangelójának" nevezte a szerzőt; Charles Munch – aki annyi nagyszerű felvételt készített Berlioztól, nemcsak a Requiemből – Delacroix egész falat betöltő tablóihoz hasonlítja Berlioz kompozícióját. Azt hiszem, neki van igaza: a hatalmas festmény csak kellő távolságból érvényesül, közelről kissé részletszegénynek, elnagyoltnak tűnik. Mintha azt is éreznénk, hogy – végre kiharcolva az ígért megbízást – Berlioz mint küzd az idővel, hogy elkészüljön. Ám alighanem más oka is van a Requiem említett furcsaságának. Berlioz zenéje – a néhány harsány csúcspont között – nem azért tűnik bizonytalannak, tétovának, mert a szerzőnek nem jutott volna eszébe egyetlen dallam sem – inkább mintha a Requiem erről: a monumentális űrről szólna. Ami érvényes halál-értelmezés.
És ha innen nézem, érvényes értelmezés Hollerungé is, akit nem érdekel a szépség – bár a Sanctusban és az Agnus Deiben, amikor a józan ész alapján már senkiben sincs erő szépen énekelni, egyszer csak olyan áttört kórushangzást hallunk, amilyenre kezdettől vágytunk –, aki nem ijed meg a túlzott harsányságtól sem. A darab közben ugyanis többször borzongunk, a mű végén pedig beáll a katarzis, s nemcsak a monumentalitás-élménnyel, hanem a mű kérdőjeleivel is gazdagodva távozik a közönség.
Ismét érdemes volt a lehetetlent megkísérteni.