Visky András

Az előadást követő beszélgetés során Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője színházszemléletéről kérdezte a szerzőt, Visky Andrást. A találkozón alapvetően dramaturgi észjárására derült leginkább fény, mellyel a szöveget elsősorban a színpadon megvalósuló mű nyersanyagaként kezeli. Azt a kijelentését, miszerint „a színház nem a szöveg szolgálóleánya”, ilyenformán önmagára is messzemenően érvényesnek tekinti.

Mint megtudhattuk, a Megöltem az anyámat című szöveg is több verzióban létezik, s a szerző az éppen készülő színházi előadáshoz többnyire lehántja a textusról a függő beszédes formát. A pécsi felolvasószínház viszont őrzi ezt az előadásmódot, s így túlnyomórészt a főszereplő elbeszélése nyomán bontakozik ki előttünk a történet, egy romániai intézetben felnőtt lány gyötrelmes gyerek- és kamaszkorának a története. A Füsti Molnár Éva rendezte előadásban egyetlen figura, Csipesz, a belső társ (kísérő? lélekvezető?) szakítja csak meg Bernadett szólamát, minden más dialógus a lány előadásában jelenik meg. A függő beszéd pedig – messzemenő összhangban Visky művészetével, amely a kegyelem, a szentség, a bűn eredendően teologikus kérdéseire irányul – a konfesszió számára szolgál formai keretként.

Jelenetek az előadásból

A beszélgetés során világos lett, hogy nem kitalált történetről van szó. Visky drámája „talált tárgy”, melyet a hősnő modelljéül szolgáló személy mesélt el neki. A szerző a talált anyagot poétikailag megemeli, stilizálja: nem dokumentarista szöveg jön létre, noha éppenséggel ez is megtörténhetett volna. Lenyűgöző világirodalmi példája ennek a megoldásnak – ugyancsak a gyökértelenség és a gyilkosság drámájánál maradva – A hóhér dala, ahol Norman Mailer a rá jellemző radikalitással a megtörtént események elképesztően aprólékos dokumentációja mellett dönt, s épp ez a fajta aprólékosság válik helyenként már-már ornamentikus jellegűvé. Igen ám, de az amerikai mester mindezt a regény műfajában viszi véghez, Visky pedig színházban gondolkozik. Mint Visky megjegyzi, számára természetes döntés a stilizálás, hiszen a színpadra alkalmazás, illetve bármi, ami a színpadon megvalósul, minden esetben stilizáció. Választása természetesen azzal jár, hogy a szöveg költői komponense elfedi az alaptörténet dokumentum-jellegét; mindez azonban, amennyiben termékeny feszültséggé fordítható, egyáltalán nem biztos, hogy kárára válik egy széles eszköztárral dolgozó kőszínházi bemutatónak.

Fotó: Tóth László (Forrás: Cella Septichora)

A felolvasószínház, amely elsősorban az elkészült szöveget prezentálja, nyilvánvalóan szűkebb mozgástérrel rendelkezik, ám a pécsi bemutató igyekezett ezt a keretet minél inkább kitágítani. Az alkotók egyfelől belakták a különleges környezetet, a pécsi ókeresztény nekropolisz kőfalakkal övezett, felülről üvegbetonnal fedett termét, ahol a nézők körbeülték a játékteret. A színészek így kihasználhatták, hogy az előadás minden irányban nyitottá tehető, és akciókkal, mozgással tarkították a szöveg olvasását. Másfelől pedig Füsti Molnár Éva rendező ötletes döntése megháromszorozta a szereposztást, mind Bernadett, mind Csipesz szerepét. Az előadás tehát háromszor két párral zajlott, s a konfesszió monológjai a történet etapjainak megfelelően e párok között oszlottak föl. A darab dinamikáját a szerepek ilyetén megosztása alapvetően meghatározta, a színészek pedig láthatóan nagy kedvvel vették ki a részüket a rendhagyó bemutatóból. Oldott, mindenféle görcsös akarástól mentes előadás született a felolvasószínházi sorozat második estjén, amelyen műhelymunka és műelemzés egyaránt helyet kapott. Várjuk a folytatást.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

A sorozathoz kapcsolódó cikkeink:
Keresztesi József: Se szebb, se csúnyább / Térey János: Jeremiás, avagy az Isten hidege 
Keresztesi József: Frizzante / Mohácsi István: Francia rúdugrás