A Bécsi Állami Opera koncertszerű produkciójának, s vele a budapesti testvérintézmény főzeneigazgatójának zajos sikerét hozta az idei Tavaszi Fesztivál zárórendezvénye. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
Ha akad opera, amiről a szó megközelítőleg szoros értelmében mindent elmondtak már, akkor ez az opera nyilvánvalóan csakis a Don Giovanni lehet. Filozófusok és esztéták, szavatolt lángelmék és hétpróbás skriblerek két évszázados sora elemezte, s egyszersmind glorifikálta a Don Juan–téma mozarti földolgozását, s ez a tény nemcsak a polgári társaság szánalmára dőrén áhító kritikus dolgát nehezíti meg, hanem – ami ennél százszorta fontosabb – a mű mindenkori előadói számára is feladja a leckét. Nekik ugyanis egyszerre kell állniuk az összehasonlítást a közönség fülében váltig motoszkáló hangzó emlékekkel (Fritz Busch felvételétől, Giulinin át egészen Harnoncourtig, és tovább), valamint érzékletessé tenniük a Don Giovanni okkal eszményített sokrétűségét, s az operák operáján alapuló soktornyú bölcseleti felépítményt.
Fischer Ádám |
Nos, a Művészetek Palotájában megrendezett koncertszerű előadás kivonta magát ez utóbbi feladat alól, ám a produkció színvonalát, igazi operai élményét észben tartva, mégis legfeljebb az engesztelhetetlen maximalizmus ítélheti könnyebb útnak, vagy pláne felszínesnek a bécsi vendégjátékosok megoldását. Ők ugyanis vígoperának játszották Mozart művét, ámde oly élvezetesen, hogy az jószerével kárpótolt a metafizikai mögöttes többszörös (s ne kerteljünk, néha-néha bizony zavaróan didaktikus) körülrajzolásának eseti mellőzéséért. Evilági vígoperát látva, ilyesformán magunk is egyhamar elszakadtunk a filozófia terminológiájától, hogy a Fischer Ádám által vezényelt, s egyúttal angyali derűvel szemlélt előadásból kiérezzük – Psota Irén találó szóalkotását kikölcsönözve – a “zsabadát”. Azt a zsibongató, kellemesen izgalmas, ujjongó érzést, amit nemcsak egy új szerelem, de lám egy jól ismert opera sikerült, lendületes interpretációja is kiválthat az emberből.
Ildebrando D’Arcangelo |
Lelkesült közérzetünk letéteményeseinek sorában a megosztott első hely Fischer Ádámot, a Bécsi Állami Opera Zenekarát, valamint a recitativók csembalókíséretét mesterfokon ellátó Speranza Scappuccit illette meg, azonban rögvest utánuk a címszereplő, Ildebrando D’Arcangelo következett. A széphangú basszbariton egyszersmind szép férfi is, akinek éppenséggel nem esett nehezére eljátszani az elegáns, s egyúttal közveszélyes, nagytermészetű férfibestiát. Don Giovannija bizonnyal nem tűnt ki nemességével, sem démoni jellegével vagy drámai súlyával, ám szerepbéli legitimitása ettől még nem lett kérdésessé. Tesztoszteronban dúslakodó figurája hiteles nőbolondítónak mutatta, míg komikus mikrojátékai az – ezúttal igénytelenebb Don Giovanni–lenyomatként aligha értelmezhető – idősödő, kopasz és korpulens Leporellóval (Wolfgang Bankl pompás alakításában) önfeledt színpadi lényként tették figyelemreméltóvá személyét. (Így például az úr és a szolga második felvonásbéli ruhacseréje a testalkati különbséget ragyogóan kijátszó, a levett frakkokat egy lendülettel vissza is cserélő önironikus gesztussal vált emlékezetes poénná, s hasonlóan jól kamatoztak a két énekes egymást parodizáló gesztusai is.)
Krassimira Stoyanova |
A vígoperai jelleg mindazonáltal korántsem jelentéktelenítette el a mű sötétebb, fájdalmasabb perceit: Donna Anna és Donna Elvira portréja egyaránt megrendítő szépséggel rajzolódott ki előttünk ez estén. Krassimira Stoyanova megbolygatott méltóságú, az erotika– és vonzalommentes jegyesség nyugalmából végérvényesen kiragadott Donna Annája és az Aga Mikolaj formálta Donna Elvira elárultatása és szívszorító magánya együttérzést és rokonszenvező fájdalmat csempészett mulatságunkba. Aminthogy a bosszúra esketett vőlegény, a derék Don Ottavio (Saimir Pirgu) is empátiára késztetett szerelmetes, nyárspolgári mulyaságának gyönyörűen formált, s tüntetően jó ízléssel elővezetett szólamával.
A nép egyszerű gyermekeit megjelenítő Zerlina–Masetto–vonal (Alexandra Reinprecht és Nagy Zoltán) ez alkalommal talán jelentéktelenebbnek bizonyult a kívánatosnál, ám az összbenyomást mindez alig–alig csorbította. A diadalmas ováció méltán megillette a bécsieket, s ezúttal a bírálónak sem esett nehezére néhány felkiáltással hozzájárulni az idei fesztivált beszegő ünnepléshez.
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
Vö. Molnár Szabolcs: A szomszédvár hódítója
Szilgyo: Bécsi vér
Fáy Miklós: A gördülő opera
Mátrai Diána Eszter: A híres csábító és a varázspálca
Bóka Gábor: Győznek a rosszfiúk?
Péteri Lóránt: Szomszéd vár
Koltai Tamás: Operazsongás / Operák a Tavaszi Fesztiválon
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek
