A színházi fotográfia kettős természetű: dokumentarizmus és művészet határán áll. Fő funkciója szerint az örökkévalónak rögzíti és archiválja a színházi valóság itt és mostjában egyszeri pillanatot; ezáltal hitelesíti a megtörténtét, másrészt információkkal szolgál az előadásról. Képet kaphatunk a térhasználatról, díszletről, jelmezről, színészi játékról, és megérezhetjük belőle az előadás hangulatát, atmoszféráját. Egy-egy „jól sikerült” kép emlékezetünkbe idézhet egy egész előadást, lévén mi is leginkább (belső) képeket őrzünk színházi élményeinkről. De melyek azok a sajátosságok, amelyek által a műfaj átlépi önnön határait és megél(ed) egy galéria – jelen esetben a magyar színháztörténet nagy korszakainak és személyiségeinek kizárólag a dokumentálás célját szolgáló és annak erejével ható relikviáival berendezett – terében?

Viktor Kronbauer

Ez a kérdés foglalkoztatja a múzeum szervezőit is, amikor időszaki kiállításaikkal (Viktor Kronbauerén kívül most szintén a Tavaszi Fesztivál részét képező gyerekrajzkiállítással), szakmai beszélgetésekkel és színházi programjaikkal (mint például a „produkciós társulatok rendhagyó tárlatvezetései” sorozattal, amelynek keretében eddig a TÁP Színház és a Maladype Társulat mutatkozott be) „a kortárs művészeti törekvések és a történeti múzeum sokarcú kapcsolatát” kutatják.

Egyedüli látogató vagyok a múzeumban az első tavaszi hétvégi délutánon, ahol tiszteletemre beüzemelik a kiállítást: villanyt kapcsolnak, majd elindítják a projektort és a kamerát. A tizenöt kép két sorban rendeződik el a falakon – az alsó sor jóval szemmagasság alatti –, és miközben egy vetítővásznon a szerző további fotói váltják egymást, a kamera által felvett kép pereg egy monitoron. Mivel a vetített képek keretei kicsúsznak a vásznon, és mivel a villanyfény miatt egyébként sem látni belőlük semmit, a kínálatból az élőkép lesz a legerőszakosabb: egy az egyben nézhetem magam a kiállítási térben, amelynek alig van olyan pontja, ahol a kamera nem lát. Nehéz is szabadulni a dokumentaritás tényétől, és a fotókon is a valóság nyomait keresem. Honnan tudom egy képről – anélkül, hogy megnézném a címét –, hogy színházi előadást rögzít? Mikor készülhetett? Kitalálom-e, hogy melyik drámából-előadásból való?

E néhány képen végzett kísérlet tapasztalatai alapján: a jó színházi fotográfia – a képkészítés technikája által meghatározott időbeliségén belül – bárhol, bármikor és bármilyen előadásról készülhet, és sokkal inkább a fotós világlátásának és személyiségének lenyomata, semmint a rendezőé. Így tulajdonképpen a „véletlennek” köszönhető, hogy a mostani válogatás nagy része klasszikusok műveiből készült előadásokból való. Öt rendező három előadásából láthatunk egy-egy képet: Vladímir Morávektől a Cseresznyéskert, a Bűn és bűnhődés, a Karamazov testvérek című előadásokból, Jan Antonin Pitinský rendezésében a Vonzások és választásokból és a Nórából, Jan Nebeský Faustjából, a Jiřy Pokorný rendezte Dorian Gray arcképéből, Dušan David Pařízektől az Emigránsokból, a Világjobbítóból, a Perből stb. A rendezők (képi) világa különbözik egymástól, és e pár fotó alapján is egyéníthető, ám az előadásokat a gép keresőjén át néző fotós „szeme” mégsem az egyes képeken, hanem a kiállítás kontextusában érhető igazán tetten.

Annak ellenére ugyanis, hogy a feliratok – az előadásról, a rendezőről és/vagy a díszletről szóló és a képek magyarázatának ható kritikarészletek – szintén a dokumentarizmust erősítik,  a fotók egyszercsak elszakadnak a körülményektől, és párbeszédbe lépnek egymással. A kulcs ebből a szempontból a kiállítás egyetlen különálló képe, amely érzékelhetően színházi díszletben három embert ábrázol (látszik a színpad, a kasír, mesterségesek a fények stb.) Egy faház ablakában egy elegáns, feketébe öltözött nő áll, mintha az örökkévalóság óta várna valakit; mögötte nem a ház belsejét látjuk, hanem egy terebélyes fát, hideg, korareggeli kékes fényben; a ház oldalában fakerítés, mellette egy katonaruhás férfi, messzire révedő tekintettel, mintha soha nem tudna elindulni; háttérben az elmúlás hajlott ágú fája, alkonyi homályban; a kép előterében egy idős, katonaruhás férfi bóbiskol egy padon, a ház felé fordulva, a halál kapujából tekintve vissza az életére, önmagára. A Cseresznyéskert melletti filmszerű fotón azután „ugyanez” a három ember köszön vissza: a kép előterében egy hosszú asztalt látunk, feldöntött étkészlettel, törött üvegpoharakkal. Egy férfi áll középen a párhuzamosan az asztallapba vágott fejszék előtt, a mellette ülő idősebb pedig semmivel sem törődve dohányzik és újságot olvas; az elmosódó, ködös-füstös háttérben egy nőt látunk, amint menekül, fut kifele az ajtón, a képből. A Bűn és bűnhődés alatti fotón, a Karamazov testvéreken egy férfi fekszik kiterítve halott Krisztusként „ugyanezen” az asztalon, mögötte két csuklyás árnyalakot látunk, akárha a túlvilág fényéből léptek volna elő, karddal a kezükben, a végzet angyalaiként. Egyikük odahajol a testhez, ugyanazzal a fejtartással, mint a felső fotón a férfi az asztal fölé.

Igaza van Eva Sterlíkovának, aki a kiállítás terében olvasható szavaival ekképp jellemzi Kronbauer művészetét: „jól becsap bennünket, mivel nem a színházat rögzíti, nem az előadást, csupán egy pillanatot, egy töredék másodpercet a gépe kis ablakán keresztül látott valóságból”. E kamarakiállítás alapján – melynek elrendezője feltehetőleg maga a szerző, hiszen kurátor neve sehol nem olvasható – a cseh fotográfus olyan képeket lát és láttat a valóságból, amelyek egy-egy pillanatba sűrítve a végtelenben (sem) találkozó párhuzamos élettörténetek végzetszerűségét mutatják fel.

Szkárossy Zsuzsa felvételei a megnyitón készültek

Mindezek azonban csupán olyan információk, amelyek kellő érdeklődéssel és nyitottsággal leolvashatók a képekről, azaz Roland Barthes kategóriájával élve a studium részét képezik. Tények és szándékok, amelyeket megtudhatunk, felismerhetünk a felvételekből, ám mégsem kerülünk élményszerű viszonyba velük. Punctumnak nevezi azokat a képelemeket, a „véletlen valamit”, „ami rögtön belém szúr” és „átjár, akár a nyíl” (Világoskamra). Mivel ez a punctum a befogadó személyiségének és pillanatnyi állapotának függvénye, nem feltétlenül kódolható, és mindig privát olvasata van. Nekem azon a délutánon a monitoron jelent meg a hatás: véletlenül éppen úgy álltam meg, ahogy a mögöttem lévő vászonra kivetített Kronbauer-képen egy árny-alak. A többit odaképzeltem.

A kiállítás 2009. június 27-ig tekinthető meg. 

Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.