Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ELVESZETT ÁLMOK

A Pál utcai fiúk / Varsói Nemzeti Színház Kisszínháza, Nemzeti Színház, Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009
2009. ápr. 7.
A könyv alapján mindig úgy képzeltem, hogy a Pál utcai fiúk zászlója tenyérnyi. Az a második is, amit Csele nővére csak piros és fehér szövetből tudott megvarrni, mivel a zöld elfogyott. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

És ami így éppen olyan lett, mint a lengyel lobogó – ami méretes eredetijében büszkén lengedez a varsóiak vendégjátéka fölött. Amikor megláttam, eszembe is jutott, hogy ez a momentum nem lehetett mellékes a mű színpadra állításában. Hogy mire megy ki a játék, az hamarosan ki is derül: bezárják, sőt lebontják a varsói Nemzeti Színház kamaráját, ami – képletesen szólva – nem más, mint a benne játszók grundja, s amit tehát hamarosan végképp eltakarítanak a földről.

A második, beékelt jelenetből tudjuk meg ezt, amikor még javában tanácstalanul, de egyre fogyatkozóbb reménnyel üldögélünk a nézőtéren. Már túl vagyunk az első felismerésen: a kócos nyitókép nem beállás, hanem az előadás kezdete volt, a lengyel édességgel a közönséget kínáló éltes korú színész nem csak technikázik, hanem már a koncepciót hordozza körbe: élet és játék itt ma összecseng! Meg is érkezik a törökmézárus – ezzel a molnári epizóddal indulunk.

A tekintélyes korú férfiszínész-gárda ekkorra már teljes létszámban a színpadon, ami szinte teljesen üres: háttérként széltől szélig érő deszkapalánk, előtte fehér műanyag kerti székek. A „beetetés” után ezekbe ülnek valamennyien, s a színészsorsról szóló, kötetlen-kedélyes modorban előadott sztoriktól jutunk el a színházbezárásig.

apalutcaifiuk%201A valóságban mindez nem ennyire gördülékeny, hiába él a szcéna a nyitott és a beavató színház megannyi eszközével, a tempó valahogy nem akar beállni, a történetek döcögősek és erőltetettek, a végszavak bizonytalanok. Ezek kijelölésébe a színpadon kvázi alkotóként folyamatosan jelen lévő egyetlen nő, a súgó segít be, akinek itt most az a feladata, hogy beszólásaival továbblendítse az éppen leülni készülő, rögtönzésnek ható betéteket. A rivaldán innen olykor a kínos érzés határán járunk, s hogy később némi kohézió mégiscsak összetartja a produkciót, a nagyszámú és empatikus lengyel anyanyelvű közönség lelkes reagálásának is tulajdonítható.

apalutcaifiuk%2019És persze semmivel sem kevésbé Molnár Ferenc regényének, amin viszonylagos hűséggel megyünk végig, bár a dramaturgiai megoldások olykor érdekes fordulatot vesznek. Ugyanis több helyütt felcserélődik a narratíva, Geréb megszégyenülését például Molnár leírja, a rendező viszont monológban elmondatja vele. Hasonló önkényes keveredés jellemzi mindvégig a történetszövés módját, ami vélhetően a dramaturgi szakmunka mellőzésére utal. Gyanúnk beigazolódik: a színlapról hiányzik a titulus. 

Nem könnyű azonosulni a grundosat játszó nagypapákkal, pedig teljesen világos a párhuzam (talán túlzottan is) és ezáltal a mondanivaló: a morális kérdések ugyan nem életkorfüggőek, de ahhoz, hogy harcaink nemességét hitelesítsük, elő kell vennünk bűntelen, gyerekkori énünket. A később elhelyezett betétek újra és újra visszacsatolnak ehhez a gondolathoz, például amikor a megkeseredett érettek bús nosztalgiázással arról dudorásznak, hogy mivé lettek (nőtték ki vagy múlták alul magukat) az egykori osztálytársak.

apalutcaifiuk%2011Értjük mi, mégsem győz meg az előadás, ami ugyan közben összerázódik, de túlzottan lazára fűzött szerkezetével, álimprovizatívra (ezért esetlenre) hangolt stílusával később sem sodor magával. Vagy ha mégis, már jócskán a vége felé, abban kizárólag Molnár a ludas, mert ez a könyv nekünk össznépi elfogultságunk. Amelyben Áts Ferit is szeretjük, aki viszont itt a nézőtér széléről, tarfejű, napszemüveges maffiózóként avatkozik az eseményekbe.

Az adaptáció teljességgel a krisztusi korban lévő rendező, Michal Zadara munkája, amit „rendezés, színpadi koncepció” megjelöléssel hitelesít a műsorfüzet. Van itt minden, ami „fiatalos”: életszerűségre törekvő szituációteremtés (a színpad a nézőtér meghosszabbítása gondolat jegyében), hatalmas medence a színpad végén – melyet a palánk ledöntése után pillantunk meg -, amelyben a Nemecseket játszó egyetlen fiatal színész jóízűen lubickol. De csak ő, mert a két Pásztort játszó idősebb színész ez alól felmentést kap, s csupán jelzik, hogy ők is a tóba merültek. Hogy ez következetlenségnek tűnik? Az is, és nem az egyetlen.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A színészek szerepek híján is derekasan dolgoznak, kár, hogy így szinte semmit sem tudunk meg művészetükről, mert azt a rendező hagyta veszendőbe menni „az ügy” érdekében. Pedig nem jött be a visszafelé való modellezés: bár a kamaszok háborúskodása tükrözheti a rendszer színét és visszáját, a felnőttkori rekonstrukció csupán az elveszett álmok nyomába eredhet. A színházbontásról és -építésről nekünk is vannak emlékeink, s arról is, hogy az elkeseredés – normál emberi reakcióként – mennyi gittegyletet hív életre. Valamennyit hiába, és ezt bizonyára már a varsóiak is tudják. És talán azt is, hogy vitairatuk ettől még nem lesz színház.

 
Kapcsolódó cikkeinket a Budapesti Tavaszi Fesztivál 2009 gyűjtőlapon olvashatják.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek