Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HOGYAN ÉLJÜK TÚL A KAMASZKORT?

Tajtékos napok szekció / 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2009. ápr. 7.
Két keserédes amerikai kamaszfilm és egy japán animáció mesélt a Titanicon serdülőkor nyomoráról. Tanulságok: 1. Az élet súlyos, de nem reménytelen. 2. Az élet reménytelen, de nem súlyos. 3. Az élet súlyos és reménytelen is. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÖSSZEFOGLALÓJA.

Sárga zsebkendő
Sárga zsebkendő

Vajon mi köti össze a Sárga zsebkendő három hősét – a tizenöt éves, friss szerelmi csalódáson átesett fiatal lányt, a rezervátumban nevelkedett, kissé zizis fiatal srácot és a börtönből frissen szabadult, középkorú férfit? Például az, hogy senki sem keresi egyiküket sem, ha eltűnnek pár napra. Az, hogy ők hárman egy kocsiban kötnek ki, szinte a véletlen műve, de aztán furcsa sorsszerűséggel gabalyodik össze az életük. Nagyon erősek és hitelesek a karakterek a feszült road movie-ban: William Hurt, Kristen Stewart, Eddie Redmayne és Maria Bello mind-mind olyan hősöket alakítanak, akik sodródnak az árral. Furcsa az indiai Udayan Prasad filmje, mert egyszerűen nem fair: egészen profi módon eteti be a nézőt a hallgatag, titokzatos macsó mítoszával, aki azért – legyünk már észnél! – nem más, mint egy szimpla, közveszélyes, agresszív tuskó.

Mert mi más lenne az, aki szétveri az ablakot, amikor a neki tetsző nő (Maria Bello) nem rántja le rögtön a bugyiját, amikor meg a felesége elvetél, nekiesik, majd a nő segítségére siető idegent úgy kiüti, hogy az rögtön belehal. Ennyit a múltbeli kísértetekről, de Brett Hanson (William Hurt) különben az út során sem tétlenkedik, ott egy részeg, lakókocsis hippit döngöl a betonba, annak barátnője és kisgyereke előtt. Vagyis a hallgatag, a foga közül olykor közhelyeket potyogtató, ’törvényen kívüli’ bunkónak egyetlen igazán pontos megállapítása van. A vele autókázó fiatal lánynak mondja: „Aggódom miattad. Nincs semmi ítélőképességed.” És mégis, vagy William Hurt nagyon jó színész, vagy a magányos cowboy mítosza még bennünk is ott lappang, mert szégyenszemre elkezdünk drukkolni a szadomazochista pancsernek, hogy valahogy sikerüljön újra összetákolni az életét.

Sárga zsebkendő
Sárga zsebkendő

És ez az, ami nem fair, mert az odáig rendben van, hogy a Kristen Stewart által alakított fruska körbedongja a volt börtöntölteléket, de vajon mi a csudával éri el William Hurt, hogy mi, nézők is izguljunk érte?! Az egyetlen pozitívum, ami erről a figuráról elmondható, hogy szerencsére nem kezd ki a kölyökkorú leányzóval, az akárhogy sündörög is körülötte – nem csúszunk át Lolita-sztoriba. A lányt végül a kissrác (Eddie Redmayne) cserkészi be, lassan és bénán, kezdetben idétlenül, erőszakosan, aztán rajongva, majd sírva – furcsa módon, ez végül bejön, hiszen a lány „szereti a szomorú embereket”. Szervetlenül fityeg a happy end a film végén: a gyerekek megváltják a rosszfiút, a szeretett nő fellobogózza sárga kendőkkel a hajóját és visszavárja a férfit. És aztán mi lesz? Kezdődik újra a bunyó, a szőkeség meg mehet önvédelmi sportokat tanulni?

Adventureland
Adventureland

Kristen Stewart másodszor is kalandkereső, koraérett kamaszlány szerepben bukkan fel, és megint felszed egy helyes, de éretlen kölyköt. Az Adventureland 1987-ben játszódik, egy kibírhatatlanul unalmasnak induló nyáron, amikor a frissen végzett James Brennan (Jesse Eisenberg) az áhított európai nyaralás helyett a helyi, finoman szólva is gagyi vidámparkban köt ki egyenpólóban. Az értelmes és jó humorú srác épp csak a nőkről nem tud semmit, így teljesen naivan tűri, hogy a nála jóval dörzsöltebb lányok, a vidámpark szépeként nyilvántartott Lisa P., illetve az egyik nős karbantartóval viszonyt folytató, a fiút csak alibiként felhasználó Em elszórakozzon vele.

Adventureland
Adventureland

Az 1964-es születésű rendező-forgatókönyvíró Greg Mottola saját történetét dolgozta bele a filmbe, így nem meglepő, hogy a mozi igazi erénye a nyolcvanas évek atmoszféréjának tökéletes visszaadása: válltömések, répanadrágok, dauerlobonc, édeskés slágerek. Az epizodisták már-már paródiába hajlanak, ott van például James munkatársa, a cinikus, depresszív, zsíros hajú, szláv szakos srác, aki olykor Három nővér-idézetekkel kommunikál, és tudja, hogy a diplomájával sokra viszi, talán még hot-dogot is árulhat, vagy a vidámpark konyuló bajszos igazgatója, aki leginkább a játék-lóverseny közvetítéskor van elemében. A kamaszkor minden szívfájdító nyomora benne van a könnyed és szellemes filmben, melyben talán a boldog vég a legszomorúbb, hiszen kivel is kéne először egy fiúnak ágyba bújni, mint azzal a lánnyal, aki hónapokon át átverte? Mindegy, az Adventureland mégis ezerszer jobb a hasonszőrű amerikai tinifilmeknél, kesernyésebb, intellektuálisabb, önreflexívebb: szegény Greg Mottola, neki is kijuthatott a jóból, de legalább elegánsan szublimál utólag.

Másodpercenként öt centiméter
Másodpercenként öt centiméter

És ha már frusztrációknál tartunk, jöjjön végül a Másodpercenként öt centiméter, egy háromrészes japán animációs film, melynek Makoto Shinkaj a rendezője, forgatókönyvírója, operatőre és vágója egyszemélyben. A Mese a cseresznyevirágokról című részben két általános iskolás gyerek, egy fiú és egy lány, az egymáshoz nagyon ragaszkodó Takaki és Araki, kénytelen egymástól elszakadni egy költözés miatt. Egy évvel később a fiú meglátogatja a lányt: ismeretlen metróvonalak labirintusában zötyögve, a hirtelen havazás miatt többórás késéssel, éjjel érkezik meg, de Akaki megvárja őt. Lenyűgöző Makoto Shinkaj időkezelése, mert képes érzékeltetni azt a furcsa jelenséget, amikor szinte besűrűsödik, lelassul, megdermed az idő a szorongástól.

A második rész, mely találóan az Űrhajósok címet viseli, kommunikációs zsákutcákba vezet. A kamaszkorba lépett Takaki el nem küldött sms-ekben vallja meg szerelmét a régi lánynak, miközben nem veszi észre, hogy valaki beleszeretett. A félénk Kaene, aki szinte megszállottja a fiúnak, nem tesz mást, csak tervezgeti, hogy mondja el érzéseit. Aztán egy nap rádöbben, hogy sosem fog beszélni szerelméről, mert a fiú nemhogy nem szereti, de egyszerűen nem is látja őt.

Másodpercenként öt centiméter. Fotók: Titanic Filmfesztivál
Másodpercenként öt centiméter (Fotók: Titanic Filmfesztivál)
A zárófilm, a Másodpercenként 5 centiméter már a fiú felnőttkorában játszódik. Takaki programozó lett, a gép előtt él: nincsenek már érzései, évek óta robot-üzemmódban van. Akakit hosszú évek óta nem látta, de még mindig szerelmes belé, így nagyon felkavarja, amikor összefut egy rá emlékeztető lánnyal, akinek az arcát nem sikerül megpillantania. Kettejük sorsa teljesen elkanyarodik egymástól, csupán álmaikban találkoznak. Az a kisfiú, aki tíz éve még egyedül vágott át az országon a lány kedvéért, kamaszként annyira magába fordul, hogy nem küldi el az üzeneteit, felnőttként pedig végképp befalazza a szeretett lényt az álomvilágába ahelyett, hogy küzdene érte. Érdekes látni, hogyan válik szinte fiktív lénnyé a hús-vér Akaki a félénk férfi számára. Makoto Shinkaj felvállaltan érzelmes, lírai filmje az introvertált, félénk, érzékeny szereplők kommunikációs félresiklásainak szakértő tárháza. Mindenki sajnálhatja, aki nem szomorkodott ott a vetítésen, mert ha van pontos analízis a kamaszkorról, akkor ez biztosan az. 
 
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek