A munkálatok 1,4 millió eurót emésztettek fel, a forgatást – a szokásos nehézségek mellett – az eredetileg főszereplőnek választott Bertók Lajos tragikus halála is visszavetette: jelentős mennyiségű felvett anyag helyett kellett új felvételeket készíteni, azaz a filmet lényegében kétszer forgatták le. Nyilván ezek a körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy a filmnek már a híre is felfokozta az előzetes várakozásokat, olyannyira, hogy még el sem készült, de már látatlanban is a nagy és jelentős filmeknek kijáró kultuszt gerjesztett maga köré.

Lajkó Félix és Tóth Orsi

Ehhez az „idekinti” idillhez persze szerszámok kellenek, deszkák, szögek, halászháló, s mindennek forrása az „odabenti”, emberi világ, amelytől nem szakadhatnak el. Valamint pálinkára is szükség van, mégpedig jelentős mennyiségben: a Fiú – természeti környezetének tiszta harmóniájával enigmatikus ellentétben – folyvást a laposüvegből kortyolgat, a civilizáció mérgét veszi magához. Az emberi világnak egyébként is a kocsma itt a fókuszpontja: a Fiú anyja és élettársa kocsmárosok, s ide, a kocsmájukba gyűlik a környék népe, durva arcú, kopott, robottól-italtól roncsolt emberek, barázdált arcuk a kielégületlen vágyak és beteljesületlen álmok jellegzetes közép-kelet-európai terepasztala. Idegenkedve, gyanakodva, tompa rosszindulattal figyelik a közéjük jött Idegent, a Másikat, aki valami Mást képvisel, s mint ilyen, kényelmetlen kihívás, önképük eleven cáfolata. Akad, aki tudtára is adja ellenséges érzéseit: italt lottyantanak az arcába, kizavarják a kocsmából. Igaz, akad egy-két híve – inkább csak alkalmi segítője –, akik hajlandók dolgozni az épülő házon, de rokonszenvéről csupán egyetlen ember biztosítja, ő is csupán közvetve, munkával, segítséggel. Valamint egy figyelmeztetésbe rejtett tanáccsal: „a legtöbb ember nem fogja ezt jó szemmel nézni”, közli a fiúval, a különös építkezést, a házat a folyón; a két testvér együttélését, a Fiú és a Lány szerelmetes-szeretetteli egyesülését pedig aztán végképp nem.

Lajkó Félix

A legtöbb mégis a látványon múlik, a jelképi erő végső fokon a képi hatás dolga. Erdély Mátyás, a film operatőre nagyszerű munkát végzett – úgy is mondhatnánk, mégpedig nyugodt lelkiismerettel, hogy remekelt. Különösen a Természet és a természeti környezetben folyó Munka képeivel: fölényes biztonsággal kerülte el az összes csapdát (közöttük a legveszedelmesebbet: a National Geographic-os „természetfotózást”), s valóban a nyugalmat, harmóniát és tisztaságot sugalló, szuggesztíven jelképi látványvilágot teremtett. (Ahol szükséges, Lajkó Félix zenéje szolgálja és erősíti, hibátlanul és hatásosan, a látványt.) Minden rendben van tehát. Örülhetünk: szép és jelentős filmet láttunk.

Csakhogy…

Gáspár Sándor és Monori Lili

Sajnos, már a legelején tudtuk, hogy ez fog történni velük. Egy interjúban a rendező eljátszik avval a gondolattal, hogy filmjének története valamiféle „káeurópai western”: „Western alapra épül a film. Jön a főhős egy helyre, ahol nagy káosz, elnyomás és baj van. Majd fölszabadít. Nálunk ez kicsiben, egy családon belül jelenik meg.” A „western alap” pedig maga a klisé: ezerszer olvastuk és láttuk a semmiből érkező rejtelmes megváltó történetét, az apostolét, aki hiába próbálkozik a megváltással, akár közvetlen meggyőzéssel, akár élete példájával, a közönyös és gonosz emberi környezet ellene fordul és végez vele. Kliséből persze lehet is, sőt van, amikor kell is dolgozni, de naivan és reflektálatlanul belefeledkezni a klisébe, mint ahogy a Delta teszi, talán mégsem járja. A maga helyén persze ez rendjén volna: az igazi, kvázi-folklorisztikus western-filmekben. De hát a Delta nyilván nem ezekkel a filmekkel keresi a társaságot.

És őseurópai kulturális közhely a „harmonikus, boldog és jóságos Természet” szembeállítása a „gonosz, romlott és boldogtalan Civilizációval”, hovatovább ezernyolcszáz éves, ha Longosz Daphnisz és Khloéját vesszük a szembeállítás első példájának. Irodalmias pasztoralizmus, a bukolikus költészet és próza konvenciói lappanganak a Delta természet-látomása mélyén, részben őseredeti változatban, részben kora-modern, rousseau-i áthangszerelésben. Szerettem volna, ha a film ezt az összefüggést sem hagyja reflektálatlanul – de hát lehet, hogy tipikus civilizációs produktum vagyok, a műveltség romlottja, aki ott is betűt lát, ahol nap süt és víz folyik, s ezért gondolom így a dolgot…

Vagy lehet, hogy épp az ellenkezője igaz? Gyanúnk támad: lehet, hogy Mundruczó Kornél nagyon is tudja, mit csinál, milyen konvenciókból és közhelyekből dolgozik, és voltaképp éppen akkor a legravaszabb és leginkább kimódolt, amikor a leghihetőbb módon kelti fel a naiv hit és a természetes őszinteség látszatát?

Akárhogy is van: a Delta láttán örömömbe jelentős adag csalódás is vegyült.

Kapcsolódó cikkünk: 39. Magyar Filmszemle

Vö. Turcsányi Sándor: Mit hoz a víz?
Tóth Péter Pál: Delta
Báron György: Apa háza
Bujdosó Bori: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra