Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ UTOLSÓ MUNKÁS ELSZÁLL

Vákuumzaj / Trafó Galéria
2009. márc. 18.
A Trafó kiállítási programja kis túlzással önbeteljesítő jóslatként működik, mert évek óta állítanak ki társadalomkritikus művészetet, de ez a mostani történetesen egybeesik a sokak által vizionált gazdasági világválság realista jelenidejével, amitől különös hangsúlyt kap. KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.

Képek a kiállításról
Képek a kiállításról

Haraszti Miklós Darabbér című könyvére kordokumentumként szoktunk gondolni, mert a rendszerváltáson innen és a „munkásállamon” túl nem érzékeljük a rendszerek közötti folytonosságot. A teljesítménybér, a „tökéletes szocialista bér” , amely a munkást testi épsége tudatos veszélyeztetése mellett kényszeríti minél nagyobb hatékonyságra, olyan foglalkoztatási ösztönző, amelyet az államkapitalizmusban a kizsákmányolás fejlettebb formájának tekintettek, így jelenik meg a Haraszti könyvében is. Arról már nem eshetett szó, hogy a teljesítményfokozás szofisztikált kínzómódszerét nem a Kádár korszak ál-szocializmusában, hanem természetesen a kapitalista gazdaságban találták ki. Ennek megfelelően alkalmazzák napjainkban, Kínától Magyarországig, épp úgy, ahogy a magyar esztergályosok, fúrósok, marósok annak idején megtapasztalták.

vakuumzaj%209Haraszti könyve azért is aktuális, mert olyan művészi magatartást kínál föl a kortárs művészet számára, amely az utóbbi években az egyetlen felelős magatartásnak látszik: az érdekképviselet nélkül maradt, ezért láthatatlanná váló munkástömegek társadalmi jelenvalóságának a megteremtését. Ennek többféle módozata kezd kialakulni, a dokumentarista felfogástól a részvételen alapuló akciókig, de mindegyiknek jellemző vonása a filmkészítő értelmiségi (polgári) szemlélete. Ez a szemlélet, amelyet a távolságtartó objektivitás újabb rétegével von be a kamera által előállított distancia, természetszerűleg történeti igényű, ami a munkás mai képét még inkább el tudja távolítani a polgári világ recepciós fogékonyságától. A munkás historizáló képe újra csak láthatatlanná teszi őt a polgár számára, aki mindig csak azt hallja, hogy munkások nincsenek is, a Kádár-korszakkal fölszívódtak, amikor az összes gyár bezárt.

Kicsit ez a helyzet a Trafó Vákuumzaj című kiállításával is. Hogyha a magyarországi köztudat nemlétezőnek tekinti a munkás prototípusát, mert nem elég realisztikus, hogy a cipőjét varrja valaki, és a posztmodern utáni kor multiknak odadobott felszolgálónőit nem tudja azonosítani a darabbéres munkások női megfelelőivel, akkor nehéz dolguk van.

A Trafó kiállítási programja ugyanakkor kis túlzással önbeteljesítő jóslatként működik, mert évek óta állítanak ki társadalomkritikus művészetet, de ez a mostani történetesen egybeesik a sokak által vizionált gazdasági világválság realista jelenidejével, amitől különös hangsúlyt kap. Ez a helyzet máris fölkavarta a társadalmat, úgyhogy a munkástörténet, a munkanélküliség, a foglalkoztatás kibővítésének lehetőségei és a női munkások rovására elkövetett bérezési aránytalanságok fokozottabb figyelmet kapnak.

vakuumzaj%206A bemutatott filmeket úgy válogatták össze, hogy a filmtörténeti dokumentumok általánosabb hangjától a válságos helyzetű kisebb közösségek problémáinak individualizált megközelítési módjáig alkosson képet az alsóbb társadalmi osztályokról. Harun Farocki német filmes a legelső filmkockákat reprodukálja arról a döntő pillanatról, amikor a munkások elhagyják a gyárat. Filmtörténeti példákat összevágva kiderül, hogy a XX. század bármelyik évizedében készüljön a film, a jelenet lényege nem változik: a tömeg kilép a gyárkapun, és mintha elveszített életidejét akarná visszakapni, rohanni kezd. A munkaidő leteltével elkezdődik a valódi élet, amelyben a munkások visszaalakulnak szociális lényekké, folytatják félbemaradt emberi kapcsolataikat, és a gyár, amelynek a képe a börtönnel azonosul a filmekben, értelmezhetetlen üres térré válik.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A munkások döntő hányada ezekben a filmekben is nő, de az elbocsátások első hullámában is mindig a nők vannak. A női munkával három film is foglalkozik, és még a kiállításon szereplő Arthur Zmijewski egyéb munkáit is ide sorolhatjuk a legújabb kori női háztartási robotokról, akik anyák és virsliárusok. Doa Aly derűs, ironikus, barátságos filmet forgatott a kínai ruhaárusnőkről, akik fáradhatatlanul cipelik Egyiptomban a förtelmes göncöket, nem haragszanak senkire, és szépen énekelnek. Chen Chieh-jen munkájában már több a művészetre való törekvés, ami nem feltétlenül tesz jót neki, de felejthetetlen az a jelenet, amikor a remegő kezű varrónő hosszú, hosszú perceken keresztül próbálja befűzni a cérnát a tűbe. Végül sikerül neki. Isa Rosenberger a német újraegyesítés után munkanélkülivé vált nőket kutatta fel, akik, hogy a társadalmi integrációjuk illúzióját megőrizzék, egy női kulturális központban vállalnak munkát, és állítanak emlékművet a kelet-németországi kettős veszteseknek (a munka és az önbecsülés vesztesei, mondja az egyik szereplő).

Az egyetlen nem-filmes munka Csákány István betonszobra a kiállítótér tengelyében. Csákány 2007-ben már fölállított egy szobrot Zsolnán, Emlékmű egy emlékműnek címmel, amely a város ipari forgalmat szabályozó körgyűrűjében, egy monumentális utcalámpa tetején álló emberalak, munkáskesztyűs kezében napelem panellel. Ez a mostani a hiány szobra, mert a ledobott munkáskabátból és az üres csizmára buggyanó nadrágból hiányzik a viselője, „elszállt, akár a posztfordista, robotizált-automatizált-digitalizált iparból és a vízvezetékszerelő adóelkerülési stratégiáiból a proletariátus, »az öntudatos szervezett munkás« szelleme” (Tamás Gáspár Miklós). A betonból kiöntött elemek súlyos, szürke maradékok.

A kiállítás megtekinthető 2009. március 29-ig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek