 Nagypál Gábor a filmben |
Pusoma Dénesre, a szegény, iskolázatlan cigányemberre egy értelmi fogyatékos tanú vallomása és némi vitatható szagminta alapján a bíróság rávert egy gyilkosságot. Nem volt könnyű, hiszen a vádlott végig ártatlannak vallotta magát, de a rendőrség „presztízskérdésnek” tekintette a dolgot, így folyamatos fenyegetéssel, veréssel, és egy cellatársként beépített vamzer ráhatásával végül sikerült elérni, hogy az amúgy is rossz idegállapotú, meggyötört rab levélben „bevallja” a gyilkosságot, és elítéljék. Már több mint két éve börtönben ült, amikor egy véletlen folytán kiderült, hogy a bűntettet más követte el, valaki, aki a cellatársainak dicsekedett azzal, hogy a Mátrában megölt valakit pár éve, de megúszta. Pusoma Dénes, akinek közben édesanyja is meghalt, kikerült a börtönből, de rajta maradt a gyilkos stigma, a faluban senkitől nem kapott munkát, nem álltak vele szóba az emberek. Kártérítési pere ugyan elindult, de az ínség meg a több mint egy éves várakozás teljesen felőrölte. Végül a házát tízezer forintért adta el, majd felakasztotta magát. Mielőtt felkötötte volna magát, napokig a temetőben aludt, hogy „szokja a helyet”. Torokszorító történet, pontosan az, ahogy az érintett bíróság tagjai is képmutatóan mondják, egy tíz évvel az eset után tartott sajtótájékoztatón, miközben határozottan állítják, hogy a Pusoma Dénes ellen folytatott eljárás törvényes és szakszerű volt. Civilizált helyen ebből hatalmas botránynak kellett volna kerekednie.
Ragályi Elemér filmjének voltak már előfutárai, Komenczi Norbert 2005-ben (minimális támogatással) leforgatta a Daráló című dokumentumfilmet, Dr. Magyar Elemér (aki a kártalanítási perben jogvédője volt Pusomának) pedig dokumentumdrámát írt Fekete fehér címmel, mely magánkiadásban jelent meg. A Nincs kegyelem forgatókönyvét Ragályi Elemér és Dr. Magyar Elemér már együtt írták, nem nagyon rugaszkodva el a történtektől, bár a főszereplő neve Suha Dénesre módosult, és a filmben szereplő áldozat nemét pedig megváltoztatták. Az eredetileg tévéfilmnek készülő alkotást vetítették már a Duna tévében, néhány kis mozi bemutatta, de a nagy áttörés feltehetően most, a szemle után jön majd.
A Nincs kegyelem gyönyörű film, egyszerre szikáran pontos és szürreálisan burjánzó: egyszerű és költői, mint egy ballada. A főcím alatt egy kisfiút látunk különböző fotókon, valakit, aki egykor jobb életre készült. A filmben keverten jelenik meg az (ál)dokumentarizmus és a stilizáció, kihallgatások, bírósági tárgyalások, börtönjelenetek vegyülnek el a főhős, Suha Dénes emlékeivel és álmaival. A főszereplő, Nagypál Gábor kiváló választás: érett és érzékeny színész, aki egyszerűen Suhaként létezik a filmben. Vézna, szerencsétlen, mindig korgó gyomrú éhenkórász, aki a szeméttelepen talált, elfeketült döghússal tántorog haza az anyjához. Csapzott hajú, karikás szemű álomlátó, akit folytonosan kínoznak víziói, ezért mintha alvajáróként élné az életét. Valaki, akivel édesanyján és nagyhangú cellatársain túl senki nem bánik emberként (még anyja halálát is úgy vetik oda neki, mint a pontos időt), aki csak nyúzott, vedlett kutyájában bízhat. Ennyi profizmust, alázatot, szakmai tisztességet ritkán lehet látni, mint Nagypál Gábornál. Bár úgy tűnhet, Suha nem is érti, mi történik vele, ez nem igaz: már a legelején felteszi a kérdést, hogy csak azt szeretné tudni, vajon előre eldöntötték-e, hogy ő, Suha Dénes a bűnös. Monori Lili és Soós Edit kettőse (a vád sérült tanúja és gondozója) dermesztően élethű, a cellatársakat alakító Csuja Imre és Gazsó György szintén nagyszerűek, és vaskos humorukkal olykor kicsit megszínesítik a film monokróm feketéjét. A vádlottat terrorizáló rendőr szerepében Eperjes Károly rutinból dolgozik, a Dénes édesanyját játszó Lázár Kati kissé modoros, viszont Bertók Lajos játékára fájó szívvel lehet megint rácsodálkozni. A rendőrt játszó Bertók női tükörképe Csoma Judit bírónője, két egyformán kiégett, szívtelen automata: két tűpontos alakítás.
A film sajátos jellegéhez tartozik, hogy a főszereplő más nyelvet beszél, mint a környezete. A bíróságon teljesen megzavarodik a vele szemben fegyverként használt hivatalos nyelv idegen szavaitól, sokszorosan összetett mondataitól. A kommunikációs szakadék azonban nem egyszerűsíthető le a kidolgozott kód és korlátozott kód különbségére. Suhának ugyanis van saját, ráadásul őrületesen szép nyelve. Olyanokat mond, hogy az ördög meg az angyal is benne lakik, hogy a beismerő levelet talán hobbiból írta, és hogy csak az Úristennel szeretne elszámolni. Mégis, a főszereplő ebben a filmben inkább az álmain keresztül mutatkozik meg, pontos és szörnyű rémálmokban (az áldozatról vagy édesanyja temetéséről), és gyerekes vágyteljesítő álmokban. A végeláthatatlan folyosók, a madártollaktól ragadós rácsok monotóniája egészen különös esztétikai minőséget hoz létre, Ragályi Márton operatőr kiemelkedően igényes munkája képes még a piszokként rakódó hónapokat, éveket is érzékeltetni. Az átütő látványvilág, az ízes roma zene, a nagyszerű színészi alakítások segítenek, hogy befogadható legyen a történet, hogy minél többekhez eljusson, de ne legyenek illúzióink, ez még mindig mese a valósághoz képest.
Ráadásul teljes mértékig mégsem esztétizálható az élmény, hiszen ennek a filmnek egyetlen célja lehet (mely sokkal inkább akcióantropológiai, mint esztétikai), ez pedig nem más, mint rászorítani az igazságszolgáltatást az önvizsgálatra és egyfajta öntisztulási folyamatra, az előítéletes gondolkodásból fakadó jogegyenlőtlenség felszámolására. Ez persze nagyon nehéz, mert természetesen tagad és összezár a szakma: a rendező a sajtóvetítésen hozzáférhetővé tette A tévedés joga című, friss dokumentumfilmjét, melyet az ominózus, tíz évet késett sajtótájékoztatón, és a férfi falujában készített. Ismét és ezredszer kiviláglik, hogy továbbra sincs felelős, mindenki ártatlan, csak Pusoma Dénes bűnös akkor is, ha nem követett el semmit.
Kapcsolódó cikkünk:
39. Magyar Filmszemle