Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAGÁNÜGY

Tömöry Márta: A talizmán / Csokonai Színház, Debrecen, III. Deszka Fesztivál
2009. márc. 6.
Egy gyakorlatilag ismeretlen nép nemzeti eposzából ifjúsági előadást készíteni dicséretes vállalkozás, különösen, ha valaki olyan igényesen teszi, mint most Szász Zsolt Debrecenben. És mint kiderült, nyaktörő mutatvány is egyben. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Jelenetképek az előadásból
Jelenetképek az előadásból

Szarkop ura, Allajar báj meseszép leánya, Gülajim iránt sokak szíve dobog: a galád Szurtajs káné, a törpe Zsurintázé és a hős Ariszláné. A nogáj föld védelme érdekében Gülajim negyven társnőjével elhagyja Szarkopot, hogy Miueli szigetére költözzön, ahol a lányok harci gyakorlatokkal múlatják idejüket, készülve a Szurtajs elleni nagy ütközetre. Zsurintáz rút csele miatt azonban az álmaikban már egymást kiválasztó két ifjú szerelmes, Gülajim és Ariszlán elfordul egymástól. Közben a kizilbasik szomszédos földjén uralkodó Nadír sah Ariszlán húga, Altináj után vágyakozik, ám a lányt megközelíteni nem meri a mindenre kész fivér miatt. Mastan Kempirnek, a mindentudó sámánnőnek a hathatós közreműködésével Ariszlán balszerencsés szituációba lavírozza magát: Nadír sah rabszolgája, Kulimszáj megtéveszti Ariszlánt, aki ezek után meg van győződve róla, hogy húga, Altináj is ellene fordult. Miután álombéli szeretője és szeretett testvérhúga is elpártol mellőle (ráadásul Mastan Kempir próbára teendő az ifjú hőst, a címbeli talizmánjától is megfosztja), a fiú bánatában a bujdosást választja. Altináj kikosarazza a mostmár magabiztos Nadír képviseletében háztűznézőbe érkező Kulimszájt: a felbőszült sah mérgében rabláncra veri a lányt.

talizman2Amennyiben a fenti – a debreceni Csokonai Színház kétrészes előadásának csupán első felét, s azt is csak legfőbb vonalaiban áttekintő – tartalmi ismertetés első olvasásra nehezen követhetőnek tűnt, úgy aligha az önök készülékében van a hiba. A Tömöry Márta által az Üzbegisztánban még fellelhető karakalpak népcsoport nemzeti eposza (illetve annak cseh nyelvű fordítása) nyomán készített átiratot (melynek címe nyilván csak véletlenül egyezik a Katona József Színházban játszott Nestroy-darabéval) ugyanis nézőbarátnak nem merném nevezni: a színpadon történteket feszülten figyelve sem lehet mindig kibogozni a minduntalan összegabalyodó szálakat.

Igaz, ha végre sikerül rendet tenni, akkor rájövünk, hogy a mű a klasszikus eposzok ellentétekből és párhuzamokból építkező, sok ismétlésen alapuló, azaz viszonylag egyszerű, archaikus alapstruktúráját követi. Erről a tényről Szász Zsolt minden részletében aprólékosan kidolgozott rendezése természetesen nem feledkezik meg (például amikor szerepkettőzésekkel világít rá a fondorkodók azonos gyökerű szándékaira: Nadír sahot és Szurtajs kánt, illetve Zsurintázt és Kulimszájt ugyanaz a színész játssza). Ennek ellenére meggyőződésem, hogy szerző és színpadra állító a lehetetlent kísérti, amikor az eposz (feltehetőleg) összes fontos eseményét a színpadon működő gépezet alkotóelemeivé kívánja átformálni.

talizman3A vállalás tehát dicséretes, s a kivitelezés is az alkotók elszántságáról győz meg. A következetlenségek éppen a szokatlanul nagy ívű feladat miatt zavaróbbak ezúttal, mint ha egy igénytelenül összetákolt előadást látnánk. A Varga József játszotta, a színpad jobb szélén a sztori egyes részeit maga elé dörmögő Mesélő alakja például egyszerűen nincs kitalálva: előbb a mellé állított festett képeken mutogatja a történéseket, aztán egy antikvár könyvből böngészi a fordulatokat, miközben bábok és/vagy élő színészek révén olykor meg is elevenednek a kalandok a tőle balra eső színen, időnként pedig meghúzza a boroskupáját, s minket is erre biztat. Varga alakítása egy-két indulatosabb kiszólásától eltekintve a törődöttől az életuntig terjedő szűk érzelmi skálán mozog. A színész lehetetlen feladatot kapott: egyszerre kell központi és jelentéktelen figurának lennie, azonban a lendületesen megrajzolt jelenetek szinte lesodorják a színről. Vagy a nem túlságosan bonyolult, ám igen látványos és hangos koreográfiákat nézem, vagy a Mesélőnek a színpadon történtek megértése szempontjából létfontosságú szövegére próbálok figyelni – a kettő együtt ritkán megy.

A képek forrása: Csokonai Színház
A képek forrása: Csokonai Színház

A kétségkívül dinamikus, többnyire korrekt színészi alakításokkal dolgozó produkció mindvégig borotvaélen táncol. A szöveget író Tömöry Márta, a többnyire élő zenéért (a szerzővel előadja: Nagy Szilárd) és a koreográfiáért felelős Fehérváry Lilla, valamint a rendezésen kívül a díszletet, a jelmezeket és a bábokat is jegyző Szász Zsolt több regényciklusra való kalandot és fordulatot, árulást és szerelmet, szépséget és meglepetést erőszakol be az előadás két és fél órájába. Ez azonban paradox módon a várttal ellenkező hatást vált ki a nézőből, aki idővel bosszús lesz, majd unatkozni kezd, hiszen nincs ideje elmélyedni a pazar jelmezekben vagy gyönyörködni a szépséges és izgalmas bábokban. A végkifejlet felé tartó loholás közben képtelenség eltűnődni azon, hogy a hős lovagot, Ariszlánt vajon miért tudja ennyire könnyen átverni gyakorlatilag bárki, aki az útjába akad, ahogy feltehetőleg az is keveseknek tűnik fel, hogy az őt védő és megerősítő talizmántól megfosztva ugyanolyan bajnokul tud vívni, mint annak birtokában. Ráadásul a fárasztó vágta közepette lehetetlen a történet felszíne mögött húzódó, az örök emberiről tett bölcs kijelentéseken elmélkedni.

A leírtakból következik, hogy A talizmán feltételezett ideális közönsége egy meglehetősen szűk, a karakalpak mitológiát és annak rokon változatait töviről hegyire ismerő csoport. Ez esetben viszont mindaz, amit a színpadon látunk, nem az újdonság iránt nyitott (örök)ifjaknak címzett kulturális misszió, csupán magánügy.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a III. Deszka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek