Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

2 IN 1

Várdai István és a MÁV Szimfonikus Zenekar koncertje
2009. márc. 3.
Küzdve a lámpalázzal és megszeppenve a nagy szavaktól, de leírom a mondatot: Várdai István személyében Perényi Miklós óta a legjelentősebb magyar csellista tűnt fel közöttünk. PÉTERI LÓRÁNT KRITIKÁJA.

Várdai István most huszonnégy éves, s bár a legkevésbé sem tűnik éretlennek, az is világos, hogy az elkövetkező időszakban művészként még érni – elmélyülni, tapasztalni, tépelődni – fog. Azt szeretném tehát indítványozni, hogy öt év múlva térjünk vissza állításomra, pezsgőt bontva vagy fejet csóválva –, de őszintén szólva nem hiszem, hogy sokat kockáztatok.

És hadd hangsúlyozzam: nem az amúgy káprázatos versenyeredmények (moszkvai dobogó 2007-ben és genfi „mindent visz” 2008-ban) nyűgöznek le. Az elmúlt hetekben két koncerten is hallottam Várdait – a másikat, mely most nem tárgyunk, az Olvasó és az Államvasutak szíves megértését kérve hozom csak szóba. Az oly különböző megszólalási módokat igénylő Bach-, Haydn- és Prokofjev-művek interpretációit hallgatva úgy éreztem, tanúja vagyok annak, ahogy egy kivételesen tehetséges muzsikus megkezdi saját, abszolút szuverén zenei kommunikációs rendszerének kiépítését.

Várdai István
Várdai István

Ami mindenesetre a játékstílusok, a vonóstónusok és a hangulatok sokféleségét illeti, annak igényét Szergej Prokofjev egyedül és egyetlen művön belül is fel tudja kelteni az előadóval szemben. A MÁV Szimfonikus Zenekar társaságában előadott e-moll Szimfonyija-koncert (op. 125) a hatvanadik életévét betöltő szovjet-orosz mester munkája: 1950 és 52 között keletkezett. Az invenció halkan és vékonykán csörgedezik a terjedelmes műben, ám csak azt ne gondolja valaki, hogy a darab ettől unalmas volna. Egyrészt: ide nekünk azt a prokofjevi invenció-erecskét. Másrészt: Szergej Szergejevics elképesztően jól tudta, hogy egy-két konstruktív ötlet építőkockáiból hogyan lehet zegzugos zenei labirintust építeni; illetve, hogy a műben ritkásan-mértéktartón elszórt igazi meglepetések arra késztetik majd a hallgatót: egyszeriben más színben lásson mindent, ami a zenében addig történt. Akárhogy is, a mű lehetőséget adott Várdai Istvánnak az éneklésre, a száguldásra, a robusztus akkord-játékra, a humorosan öregecske cammogásra, az ágáló gesztusokra, a kontemplációra és a groteszk reflexiókra. Szép volt, nagyon szép, ez a különös egymásra találás. Egyik oldalon az elképzeléseit és új felfedezéseit közönségével boldogan megosztó fiatal zenész, a dús, élettel teli, oly természetesnek ható csellóhang – a másikon viszont a zsdanovscsina utolsó felvonásában még egyszer megszorongatott komponista és az ő alkonyi órán született, ezüstkori műve. Jó benyomásainkhoz hozzátartozik az is, hogy Várdai nem viselkedik a színpadon: bejön, leül, koncentrál, játszik – szerénységnek, s akár a zenéléssel szembeni alázatnak is mondhatnánk, ami sugárzik belőle.

A mérsékeltebb sikerű rézfúvós-szólók ellenére is biztonságosan látta el a partneri és kísérői feladatot a MÁV együttese, melyet ezen az estén a harmincas évei közepén járó Rodrigo de Carvalho vezényelt, aki mellesleg a budapesti Zeneakadémián nyerte el szakirányú képzését. Örültem, hogy a hangverseny szünet előtti felét hosszúsága ellenére sem csak a Prokofjev-darabbal töltötték ki. Mindig meghálálja magát, ha egy rövid darab segíti a ráhangolódást a hangversenytermi szituációra, s ezt a funkciót az Anyegin III. felvonásának Polonéze remekül be is töltötte. Megjegyzem, Csajkovszkij pompázatos báli zenéje rögtön látleletet is adott az együttesről, melyet igen rég nem hallottam: a legizmosabbnak a fafúvós szekciót találtam; a mélyvonósok megbízhatóak, de nem túl szép a tónusuk; a hegedűszólamok játéka a nyitó számban kissé fésületlennek tűnt, ez a helyzet a koncert folyamán aztán javult; a rézfúvók teljesítménye változó.

Rodrigo de Carvalho
Rodrigo de Carvalho

A hangverseny a szünet után mintha a gyermek-matinék szellemében folytatódott volna, amivel csak arra utalok, hogy az elhangzó darabok szolid bájuk ellenére sem tartanák normális körülmények között az embert este kilenc-fél tíz tájt a Zeneakadémián. Először a karmester honfitársa, Camargo Guarnieri (1907–1993) Brazil táncok című kompozícióját hallgathattuk meg. Szőllősy András örökbecsű megjegyzését parafrazeálva – miszerint, „hogy a népdal nem való az operaszínpadra, azt számomra olyan nagy mester bizonyította be, mint Kodály Zoltán”– azt mondhatnánk: hogy a szamba nem való szimfonikus zenekarra, azt számunkra már Guarnieri is épp eléggé bebizonyítja. És végül az 1. szvit Ránki György Pomádé király új ruhája című, Prokofjev darabjával egy időben és azonos fazonú politikai rendszerben keletkezett operájából. Végül is szeretetre méltó zene ez a maga óvatosan gunyoros módján, s még inkább annak éreztük volna, ha a karmester a bombasztikus hatások halmozása mellett több figyelmet szentel némely finom nüansz kidolgozásának.

Mindazonáltal nem éreztem rosszul magam ezen a koncerten, s nem csak a szólista miatt. A MÁV Szimfonikusok teltház előtt játszanak. A bérleti konstrukciók, a kismamákat és nagymamákat megcélzó speciális programok, a nyugdíjasoknak és diákoknak kínált kedvezmények – és általában: a nem csak a felsőközéposztály számára vállalható jegyárak elég világosan jelölik ki az együttes misszióját az élő zenekari zenére vágyó budapestiek körében.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek