Kopeczny Kata az Egy nőben

Juhász Kata Bachhoz címzett és Bachra alkotott koreográfiái a test kalitkájából szabaduló, egyúttal absztrakttá váló és az onnan kitörni képtelen, feszengő női lélekről festenek szemet gyönyörködtető portrét. És bár a két darab valóban gyönyörködtet, az Egy nő elvétve mutat túl a szépséges látványon, a Juxtaposition pedig bár konkrétabb gondolat mentén szövődik, az űrbe vetett lélekalakok tánca túlterjengi azt.

Különös módon a „túlmozgásos” jelző illik a táncelőadásra, Juhász Kata két munkájának éppen ez a gyengéje: az alkotó az igényesen kivitelezett, de formabravúrt alig tartalmazó mozgásnyelvet olyan bő lére eresztette, hogy a Bach-testben két produkciója összefogó dramaturgia híján nem lesz más, mint inkább a zenére, mintsem a zenéből születő, absztrakt és gondolatilag homályos mozgáshalmaz. A táncért való táncnak túlságosan hosszú, fajsúlyos gondolatkifejtésnek túlságosan táncos az előadás.

Sebestyén Tímea az Egy nőben

Izgalmas emellett, hogy a gondolati tömörség és a tér telítettsége fordított arányú az előadásban. A Sebestyén Tímea és Kopeczny Kata adta kétszereplős Egy nő címéhez hűen valóban egy nő, helyesebben szólva a nő arcait mutatja meg, miközben lábuk alatt élénk színű fényfestés kavarog. Ők pedig a fényfestéssel kavarognak. A kettősüket vezető kéz, vagyis a kéz akarata gyakorlatilag láthatatlan, a mozgásban és a zenében léteznek „csupán”, ami tetszetős ugyan, de néhány felskiccelt női portrénál valóban nem mutatnak többet. Más kérdés, hogy a felvillantott érzelmek sztereotipek ugyan, de a két előadó által szuggesztíven tolmácsoltak. Az Egy nő végén a sok nő végül kettővé alakul, majd eggyé olvad, és ahogyan elkopnak mellőlük a színek, úgy tisztulnak egy nővé. Pontosabban: a két nő szorosan egymás sarkában lépve mutatja a konklúziót: egy nőnek sok arca van.

A Juxtaposition űrforma terében angyali asztronauták (külsőre a madáchi falanszter lakóinak egyenes ági leszármazottai) hagyják figyelmen kívül Kopeczny Kata húsvérré formált nőalakját. Nem válik világossá, hogy a szellemalakok felette vagy benne laknak-e, ő mindenesetre egy mikrofonnal próbál kapcsolatba lépni velük vagy önmagával. A két dimenziónak nincs közös felülete, és ez hasonló módon teszi érdektelenné a koreográfiát, mint a fent említett „túlmozgás”. Egy felső vagy belső világ egyízű megmutatása, és az ezzel való elvetélt kommunikációs kísérlet a két világ közti feszültség megteremtése nélkül érdektelen marad. A padlóvetítés a Juxtaposition esetében is pontos és hatásos: karcos űrt és kopott mennyországot fest.

Juxtaposition. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A Bach-testben két koreográfiája hasonló gondokkal küzd: az alapgondolatnak nincsenek további fiókjai. Éppen az a gazdagság hiányzik belőle, ami az inspirációként használt bachi muzsika sajátja. A második darab természetesen tekinthető az első folytatásának: az elsőben megteremtett sokarcú nő a másodikban talán éppen arctalanságától szenved. Legalábbis keresi az arcát, ez nyilvánvaló. Eszköze ebben egy mikrofon, amivel élveteg szuszogást és nyögést hallat, máskor a padlóhoz dörzsölve űrzúgást csihol belőle. A koreográfus a kommunikáció sztereotip és külsődleges eszközét adja a táncos kezébe, amivel mélységesen intim hangokat nagyít fülsértővé. Sokat mond, hogy az angyallényekhez ez a gesztus sem ad kulcsot. Hiába teremtődött hát meg a nő (az ember), magára marad, az égiek kizárják, vagy bezárják, attól függően: fent vagy bent léteznek. Utóbbi még keserűbb: az ember egyszerűen befordul, és nem bújik elő többé.

Vö. VMR: Ép testben Bach lélek
Szoboszlai Annamária: Megoldások Bachra