Egyébként megnyugtató hírt kell közölnöm: létezik a táncfilm, annak ellenére, hogy a Temps d’Images Fesztivál friss alkotásai között nem volt látható ennek a különös hibridnek egyetlen valódi példánya sem. De talán nem is ez volt a cél: aki megnézte a programot, a képkomponálás mesterfogásairól, a videózásról, a témaválasztás szabadságáról, a művészeti ismeretterjesztésről alkothatott új fogalmakat. A tánc, és néhány alkotásban a zene, lévén nehezen filmezhető műfaj, itt „csak” ürügy. Alább kizárólag a tánc témájú filmekkel foglalkozom.
 Orphée et Eurydice |
Vincent Bataillon 2008-as filmje, az Orphée et Eurydice egy profi táncopera közvetítése a Palais Garnier-ból. Pina Bausch klasszikusáról van szó, arról az előadásról, amelyet a koreográfusnő 1975-ben, a Tanztheater Wuppertalban készített Gluck operájára, és később felújított, majd újra a társulat repertoárjára tűzött. A filmnek köszönhetően mostmár valóban halhatatlan előadás, kettős szereposztással, táncosokra és énekesekre, a társulat sajátos táncnyelvének, a táncosok egyéniségének és egymás közötti viszonyainak szép lenyomata. A hatás olyan, mintha a néző egyenesen a párizsi Operában ülne (és közben elszomorító, hogy Magyarországon ma minimális számú színházi előadást vesznek filmre szakszerűen).
Minden keserűséget felülír azonban a balett örökérvényűségének filmhimnusza, amely által eljut a tévénézőhöz és a mozi közönségéhez Bausch mesterségbeli tudása is. A tiszta mozdulatok művésze, az avantgarde táncos, a kortárs tánc sztárja a négy részből (Reggel, Erőszak, Béke, Halál) álló táncműben mitológiából, költészetből, zenéből és mozdulatokból kreál saját, időtlen mítoszt. A nyitó jelenet sokkoló: a „menyasszony” egy iszonyú magas szék tetején ül, fátyla és ruhája a földig ér, fején koszorú, és végtelen ideig egy irányba néz (ez a film főcímének képe is), közben pedig elkezdődik az előadás. Szerelem és halál allegóriái, fehérbe, feketébe, pirosba öltözött táncosok, énekesek gyors és finom mozgással, tökéletes koreográfiára vonulnak, hullámoznak keresztül a színpadon.
 Isadora Duncan, je n’ai fait que danser ma vie |
A XX. század fordulóján élt táncistennő, Isadora Duncan életéről készült alkotás (Isadora Duncan, je n’ai fait que danser ma vie) a dokumentumfilm kategóriába sorolható. A szabad tánc megalapítójának élete és munkássága is szövevényes és drámai, ezért hálás téma. Elisabeth Kapnist rendező az egyszerű történetmesélés módszerével él, a fékezhetetlen, folytonosan alkotási lázban égő, önpusztító táncos és iskolaalapító életét fotókkal, kevés archív filmfelvétellel illetve tanítványok és követők megszólaltatásával követi a kezdetektől a tragikus végkifejletig. Láthatunk rekonstruált Duncan-koreográfiát is, ami ma egyfelől megmosolyogtatóan hat pátosza miatt, másrészt viszont világosan látszik, mennyit fejlődött a táncművészet.
A táncforradalmár életének meghatározó mozzanata volt budapesti tartózkodása, így a patrióta kedélyek is megnyugszanak, rajta voltunk a világ művészeti térképén akkoriban, a budai Vár is felvillan archív felvételeken, és egy amerikai játékfilm részletéből megtudhatjuk azt is, milyen volt akkor a magyar befogadói attitűd. Mint élete minden jelentősebb helyszínéhez, Duncant ide is szerelem kötötte: Beregi Oszkár színész volt a kiválasztott. A szeretett férfiak közül Szergej Jeszenyin alakja rajzolódik ki alaposabban, Isadora tragikus körülmények között elhunyt két gyermekének két apja (Gordon Craig, Eugene Singer) kevésbé, de ez amúgy is a nagyjátékfilmekre tartozik. A lényeg, hogy a táncos egész emberiséghez való tartozását, belső harmóniáját, szakrális lényét sikerült filmre vinni.
 Vertiges – du flamenco à la transe |
Denis Caïozzi 2007-ben készült, Vertiges – du flamenco à la transe című videófilmje a szúfi- és a flamenco zenéről és táncról, valamint Tony Gatlif filmrendező ezekhez való viszonyáról szól. Filmes a táncfilmben, érdekes alaphelyzet, de nem távoli az asszociáció, ha tudjuk, hogy Gatlif, aki egyébként játékfilmeket rendez, maga is a zene és tánc témáját veszi a legszívesebben alapul. Gadjo dilo – A bolond idegen című, nálunk is vetített francia filmjének például egy párizsi férfi a főszereplője, aki kedvenc cigánydalának énekesnője után ered egy romániai cigány faluba. Most Gatlif zarándokol a zenés-táncos színpad világába és nézi végig a tüzes és gyors flamenco-párbajokat, a viharos szúfi pörgést, és közben hallgatja, nézi a zenét. A film legszebb, Carlos Saura Tangóját idéző jelenete az, amikor a piros hátterű, egyszerű színpadon a szúfi táncosnő és a flamencós férfi kivételes harmóniába kerül. A film kultúrantropológiai felfedező út, erős képkompozíciókkal, ahol még az is fenséges, ahogy a táncos nyakán végigfolyik az izzadság, vagy amikor közelről látjuk az énekes szabálytalan fogsorát.
Philippe Lainé és Stéphanie Magnant tavaly készült filmje a Robyn Orlin – de Johannesburg au Palais Garnier korrekt portréfilm. A dél-afrikai származású, ellentmondásos és provokatív Robyn Orlin egy párizsi koreográfiájának munkafolyamata kapcsán mutatkozik meg. Látjuk, ahogy Händel Allegróján dolgozik a klasszikus balett párizsi elefántcsonttornyában, a Palais Garnier-ban, miközben feltárul a múltja és a magánélete egy johannesburgi utazás kapcsán. A koreográfusnő munkamódszere páratlan: asszisztensei, rajzolók, filmesek, táncosok segítségével három hét alatt készíti el a radikális verziót. Megtanít négy spicc-cipőben táncolni egy balerinát, magas sarkúban piruettezni egy férfitáncost, miközben minden kőkemény próba is úgy zajlik, mint egy vidám jelmezbál. A munkafolyamat illetve a film során kiderül, hogy Orlinnak milyen a viszonya a hierarchiához, a tánchoz, és lám, végül minden kollégája testéből kihozza azt, amit a táncos már rég szeretett volna, csak eddig nem merte soha.