Jelenetek a filmből

Kosztolányi Dezső 1912-es Tréfa című „hangulatnovellája” csak kiindulópontként szolgálhatott Gárdos Péter rendezőnek és Bíró Zsuzsa forgatókönyvírónak, hisz az eredeti, mindössze nyolcoldalas kisepikai mű alig vonultat föl néhány szereplőt és cselekményt. A hangulatában távolról Ottlik Iskola a határonját idéző, egy múlt századeleji, kisvárosi diákotthonban játszódó történet forgatókönyve majdnem a tökéletes ellentéte a Holt költők társaságának: itt egy liberális szellemiségű, bentlakásos felekezeti iskolába egy fiatal, mereven rendpárti oktató érkezik Weigl atya személyében. Az általa megtestesített szemlélet sorsfordító eseményeket indít el az internátus falai közt.

Az ifjú Weigl kulcsszereplő; a papi kar többi tagja és a közte fellépő ellentét pedig, mely többnyire a Zoltán atyával folytatott vitáin keresztül jelenik meg, a történetbeli konfliktus magja. Ám mindezek az elemek az eredeti Kosztolányi-szövegből – melynek a végkifejlete ugyanaz a tragédia, mint a filmnek – teljesen hiányoznak. Ebből akár arra is következtethetünk, hogy az alkotók a mai kétpólusú politikai berendezkedés díszleteihez igazították a századeleji elbeszélést. Az eredeti szöveg homályban hagyja, hogy mi váltotta ki a diákok egyre szaporodó és egyre ormótlanabb tréfáit: „Úgy éreztük, hogy ezen az őszön az ördög tréfál, az áll a hátunk mögött, az kényszerít új csínyekre, de nem tehettünk ellene” – meséli Kosztolányi narrátora.

Persze sejthető, hogy a novellában az annak keletkezésekor már fenyegető első világháború előjelei sejlenek föl („Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon féltünk.”). Erre ugyan Gárdos munkájában is vannak visszatérő utalások – vitathatóan Weigl figurája is a háborús készülődést jeleníti meg –, de ezek súlyát némileg csökkentik az elmúlt közel száz év történelmének rétegei. A film például, ismét szemben a kiindulási szöveggel, nagy hangsúlyt fektet annak bemutatására, hogy az egyik főszereplő, az osztályelső Szebeni akarata ellenére hogyan kényszerül bele a besúgó szerepébe. A történelmi áthallás nyilvánvaló: Gárdos a kényszerpályás ügynökfigura rehabilitációjára tesz kísérletet, a történet keretein belül mindenképp hatásosan, hisz a megfélemlítéssel beszervezett Szebenié az egyik legtragikusabb sors a filmben. 

Az egyik, de nem az egyedüli, mivel rajta kívül több alak is van, akik csak valamilyen csoda folytán tudtak volna megmenekülni végzetük elől. Ám ezt a rendező most nem osztogatja olyan bőkezűen, mint a Porcelánbabában vagy néhány korábbi munkájában (pl. Uramisten, Szamárköhögés, Az igazi Mikulás). Pedig az ábrázolt korszakból sem hiányzik a csodavárás, csak az egyre inkább áttevődik a modernizáció vívmányaiba. Egy mellékszálban Zoltán atya az öccsét, aki egy bokszmeccsen megsüketült egy ütéstől, rábeszéli egy tengerentúli műtétre. Ám az óceánjáró, amelyre az jegyet váltott – egy bizonyos Titanic nevű –, jéghegynek ütközik és elsüllyed. Az öcs állapota miatt aggódó pap folyton várja az égi jelet a testvér holléte felől, de végül az újságból értesül a katasztrófáról.

Kosztolányi szövegében az igazgató még így vádolja a diákokat: „Az ördög incselkedik veletek. Az ördög…” Weigl figurája azonban nem a „gonosz” megtestesülése, mint a Porcelánbaba tanyavilágának Csányi Sándor alakította álmessiása. Hisz vitatható, hogy A Legyek ura brutalitásáig elsodródó gyermekerőszak, melynek egyik társuk lesz az áldozata, kibontakozott volna-e, ha az intézmény korábban eleve Weigl keményvonalas politikáját támogatja. A rendező saját bevallása szerint azokat a pszichológiai mechanizmusokat próbálta meg bemutatni, amelyek egy gyermeki közösséget a megfelelő külső hatások mellett bármilyen történelmi korszakban el tudnak juttatni a kegyetlen vérengzésig – erre napjaink is számos példát szolgáltatnak.

Annak ellenére, hogy a mágikus realizmus ebben a munkában a háttérbe szorul, a film útkereséseivel együtt is következetes folytatása a rendező korábbi munkásságának. A Szamárköhögés óta például ritkán maradnak ki a gyerekek Gárdos történeteinek főszereplői közül. Most egyszerre tizenöt kamasszal van dolgunk, akik nagy részének ráadásul nem is volt előélete a szereplésben. A három gyerek, akiknek kiemelt szerepük van – a visszahúzódó éltanuló, a romlott hamiskártyás és a széplelkű kalandor –, alakításai felérnek azokéval a felnőttekével, akik a papi kart keltik életre.

(Forrás: magyarfilmszemle.hu)

Az utóbbi csoportban mindössze három hivatásos színészt találunk (Lengyel Tamás, Váta Lóránd és Kovács Zsolt), míg a többi felnőttszerepet Gárdos szintén amatőrökre bízta. Egy nyilatkozatában a rendező maga is elismerte, hogy azok nélkül a tapasztalatok nélkül, melyekre a Porcelánbaba forgatása során tett szert, soha nem merte volna vállalni a munkát ennyi amatőr szereplővel. Láthatóan megtanult bánni velük: nem érződik szakadék az ő játékuk és a profi színészeké között. Emlékezetes a latintanár, Damián atya szerepében megjelenő Kovács Mihály, akire Gárdos egy törökbálinti hipermarket hentespultja mögött bukkant rá; és Takács Ferenc, az ELTE angol tanszékének docense, aki filmbeli hallgatóinak laterna magicával vetít, miközben a repülés történetéről mesél nekik. A „profik” közül egyedül a sármőr fazonú Lengyel Tamás tűnt merész választásnak a vasfegyelemben hívő Weigl atya szerepéhez, különösen ellenfele, a liberális vonalat képviselő Zoltán atya (Váta Lóránd) hozzá képest aszketikus alkatának tükrében. Ennek ellenére volt egy pont, amin átbillenve számomra hitelessé tudott válni, kár, hogy a történet legvégére marginalizálódik a szerepe. 

A zsámbéki Zichy-kastélyban forgatott film erényeihez hozzátartozik a rendezővel harmadjára dolgozó ifj. Seregi László operatőri munkája is, aki az első közös alkotásukért (Az utolsó blues) a 2005-ös filmszemlén már elnyerte a legjobb operatőrnek járó díjat. A Tréfában Seregi enyhén szépia-tónusok felé hajló, kontrasztos képei egyaránt hozzájárulnak a századeleji hangulat és az erőteljes atmoszféra megteremtéséhez. Ugyanúgy a gyerekek fantáziaképeit kivetítő rövid, narrációval kísért betétek, melyek formanyelvileg a némafilm hagyományait idézték. Hasonló, a filmbeli illúzió folytonosságát megszakító részek Gárdos korábbi munkáiban is megjelennek: elég csak a Porcelánbaba végének dokumentarista „függelékére” gondolni, vagy az Uramistenben többször is lejátszott archív, kora XX. századi filmhíradóra – ugyanez a filmszalag egyébként a Tréfában is előkerül egy mozijelenetben, ezúttal nem a régmúltra, hanem a filmbeli jelenre utalva.

Vajon az utóbbi pusztán játékos önreflexió, vagy szándéknyilatkozat a mű összegző jellegéről? Szakaszhatárt jelölne a film a rendező életművében? Számomra igazi fordulatot Gárdos munkásságában a Porcelánbaba hozott. Nemcsak azzal, hogy először dolgozott irodalmi adaptációval, hanem azzal is, hogy – és az igazán merész lépés talán ez volt – először mert, teljesen hátat fordítva a fővárosnak, vidéki környezetben forgatni. A Tréfa alapján úgy tűnik, hogy az alkotónak sokkal többre futja, mint régóta ismert kézjegyek, bevált receptek ismételgetésére: abból is következetesen tud építkezni, amit az elmúlt években tanult. A Porcelánbaba mellett az utóbbi másfél évtizedbeli munkái közül a legjobb teljesítménye a Tréfa.

Kapcsolódó cikkünk: 40. Magyar Filmszemle

Vö. Mátyás Péter: Gyerekgyilkosok
Mikes Éva: Kosztolányinak is tetszene
Hó Márton: Kosztolányi remixelve 
Papp Sándor Zsigmond: Szelíd terror, gyilkos tréfa 
Báron György: Őszi szonáta