Hajduk Károly, Terhes Sándor, Rátóti Zoltán

Kevés magyar filmnek volt jobb – ütősebb – alapötlete az utóbbi időben, mint az Adásnak. Már a Fekete kefére is jól fel lehetett hívni a figyelmet egy mondattal: betépett keményseprők kalandjait látjuk; vagyis Vranik Roland ötletben nagyon erős. A forgatókönyvet Barta Andrással fejlesztette ki, és a fejlesztés során – maradjunk ennél a kifejező szónál –, szinte már a második felvonás elején, zsákutcába jutottak. Ezt a zsákutcát thrillernek hívják, s innen aztán nem is tudták kiverekedni magukat; nem észlelték időben, hogy a thriller műfaja nem (könnyen) egyeztethető össze alapötletükkel, ami előtt, ismétlem, le a kalappal. Ha az ötletből antiutópiát fejlesztenek ki, és csak a monitorok hiányának betudható nyomasztó világ ábrázolására törekednek, szemlegyőztest kiálthatnánk – legalábbis a filmes mustrán eddig látottak alapján –, a filmnek helye lenne fesztiválokon, de így, thrillerként, beleszürkül az egyszínű szemlébe.

Jelenetkép

A thriller beépítése a filmbe bizonytalanságról árulkodik, arról, hogy Vranik Roland filmje még nem volt felépítve, ötletéhez, és Konstanza szebb napokat is látott, lenyűgözően pusztuló utcáihoz (itt minden utca zsákutca, egyébként) még nem találta meg a megfelelő történetét. Elég lett volna csak az emberi kapcsolatok mulandóságát bemutatni: hogy mennyire vagyunk kitéve a monitorok hatalmának, hogy mennyire meghatározzák a beszélgetéseket a hírek és a sztárpletykák, hogy mit veszítenénk – gyárakat, áramszolgáltatást, ivóvízellátást – a monitorok eltűnésével.

Sánta Őz, sziú indián sámán híressé vált mondása: az apokalipszist úgy kell elképzelnünk, mint egy totális áramszünetet. Ezen a meg nem határozott helyen – nincs megnevezve, hogy a hely Konstanza – minden hiányzik: víz, áram, szórakozási lehetőségek; a cselekmény indulásakor már hosszú ideje, érthetetlen okokból, nem működik egyetlen monitor sem. Számítógépes monitorok, LCD tévék, laptopok fekszenek halmokban az utcán, emberek tűnnek el, aki tud venni, kannás vizet iszik és halat eszik: a tenger ellátja a városka lakóit. Egy jó felsálért vagy fartőért ölni tudnak. Minden átértékelődik, az erőszak hullámokban söpör végig a városon.

Hajduk Károly

A film nyitása nagyon hangos és erős: rendszám nélküli piros kiskocsit állítanak meg gyerekek. A sofőr, egy hölgy kiszáll, az úton fekvő gyermek felpattan, a nőt torkon vágja, a nő vért köp, a kocsit elfoglalják a gyerekek, és tovarobognak a zsákmánnyal.

Umberto Eco a Miben hisz, aki nem hisz? című művében leírja, hogy mennyivel könnyebb annak erkölcsösnek lenni, aki hisz: tudja, kivel kell elszámolnia. A monitorok Vranik Roland filmjében mintha a hit oszlopai lettek volna: miután fényük kialudt, minden lehetséges, minden megtehető. Nincs értelme többé erkölcsről beszélni, elvész a kontroll, ami még erkölcsre sarkallt, emberfalkák járnak, rövidesen, éjszaka, portyázni ártatlanokra. Tetteinek következményeivel a többség már nem számol. A hit mintha egyenlő lenne a képpel.

Felfoghatjuk úgy is, hogy a hírműsorok, a tévé kontrollálta az embereket, és most, hogy már nem látni az áldozatokat a híradókban, az összetűzéseket, a kép éhségét a vér éhsége válthatja fel. Egy ősibb és elevenebb éhség. A problémák lerendezhetőek késsel is. Szabadon. És akiknek mi nem tetszünk, az velünk számolhat le.

Jelenetkép (Forrás: magyarfilmszemle.hu)

A film hangja, a hangkép egésze, nagyszerű: Zányi Tamás munkájának vannak kiemelkedő szakaszai, ilyen például az a rész, amikor az egyik főszereplő pipiskedik, átnéz a falán, és hallja a tenger zúgását, majd leereszkedik, és a nyugtató morajlás abbamarad. A film zenéjét – akárcsak a szintén filmszemlés Pinprick-ét – a Realistic Crew szerezte (egyik tagja a rendező testvére, Vranik Krisztián): e nélkül a rideg, éles zene nélkül a film sokkal kevesebbet érne. Pohárnok Gergely operatőrnek nem ez a legmaradandóbb munkája: Konstanza érdekes hely, van benne csipetnyi Rákóczi út, egy kis Ceaucescu-barokk, a tengerparti házak némelyike a legjobb modern építészeket – Alvar Aalto – idézi. Pohárnok mégsem tud elég érdekes és elég hideg képeket teremteni, az atmoszféráért elsősorban a zene felelős.

A színészek többsége nagyon küzd azzal, hogy életszerűvé tegye az egyébként nem rossz, de nem is elég keserű, nem is elég vicces dialógokat: az egyetlen kivétel Wéber Kata, akinek nyafogó hangja sokat ront a legjobban megírt szekvenciákon is. Rátóti Zoltán és Terhes Sándor alakítása emelkedik ki, és a jó a halárus szerepében Thuróczy Szabolcs is.

Vranik Roland akkor kezdett gondolkodni a filmjén, amikor látott egy műsort a BBC-n, ami arról szólt, hogy egy angol házaspártól megvonták a tévét: a nő gyógyszerfüggő lett, a férfi alkoholista, és a gyerekek elszöktek. Rendezőnk messzebbre ment: nála a monitorral – ami lehet, hogy a hit metaforája – az élhető élet lehetősége is elveszik.

Ha nem szövi bele történetébe a thriller-szálat, akkor a hit-metafora állhatott volna filmjének középpontjában. És nem engedelmeskedett volna e tehetséges, de messze nem tökéletes mű a közhely tömegvonzásának: a Henrik nevű főalak kőfalat épít a ház végébe; a kőfalba egy 17 colos monitornyi lyukat vág, azon át nézi a hajókat, a tengert. Ez ugyanolyan ordas közhely, mint a film utolsó pillanata, ami felé a film már a közepétől gravitál. Surrogva egy éles fénypontba süllyed a kép: mintha a végefőcím után felmondaná a szolgálatot a világon minden monitor.

Kapcsolódó cikkünk: 40. Magyar Filmszemle

Vö. Halász Tamás: Rés a falon
Varga Judit: Vizuális végítélet
Hering Orsolya: Üres fejek, üres monitorok 
Schreiber András: Vételhiba