Fátyol Kamilla

Pálfi György harmadik filmje – a Hukkle és a Taxidermia után – improvizációra épít, fillérekből és többnyire amatőr szereplőkkel forgott, mindezek ellenére (vagy talán éppen ezért) az utóbbi évek egyik legbátrabb, legszórakoztatóbb magyar mozija. A Filmszemlén bemutatott verziót ráadásul csak afféle kedvcsinálónak szánja a rendező a márciusban DVD-n megjelenő teljes műhöz, amely tartalmaz többek között egy kilencvenperces castingot is.

A moziverzió két részből áll: az első egy tizenhárom perces dokumentumfilm (Nem leszek a barátod), amely kötelező kísérő filmje az azt követő nyocvanhét perces realista, de fikcióra alapuló alkotásnak (Nem vagyok a barátod).

A dokumentumfilm egy óvoda hétköznapjairól szól. A témaválasztás üdítő, főként Pálfitól, a magas labda lecsapása – aranyos kisgyerekek gügyögve beszélnek, játszanak, tipegnek, gonoszkodnak, és apróságnak tűnő dolgokat vesznek egészen komolyan – megbocsátható azért is, mivel egy pillanatig sem tűnik öncélúnak. Ellenkezőleg: az aprók életére, érzéseire rímelő nagyjátékfilmmel együtt letaglózó hatású.

A film által vázolt társadalmi, erkölcsi viszonyokat jól érzékelteti, hogy Pálfi eredeti filmtervében (trilógiát akart forgatni, melynek részei a Paradicsom, a Pokol és a Purgatórium címet viselték volna) a végül Nem vagyok a barátod címen megszületett film lett volna a Pokol, míg a Paradicsom az óvodások bája mellett a kegyetlen mindennapjaikat bemutató dokumentumfilm.

Jelenetkép a filmből

És tényleg pokoli Pálfi új filmjének világa. Meg tudom érteni azokat, akik a magyar mozgókép általános baját vélik felfedezni benne, vagyis hogy a frusztrált magyar rendezők csupán azt képesek megmutatni a zsöllyékben ritka vendégnek számító Nézőnek, amit saját depressziós lelkük nekik látni enged: ez a létező világok legrosszabbika, mindenki vagy drogos, vagy kurva(pecér), vagy szemétláda, vagy született vesztes, ráadásul kivétel nélkül minden szereplő alkoholista, jófiúk nincsenek, ha vannak, a végén rendre meghalnak, stb. Pálfi filmjében sincsen ez másként: általános az értékvesztés, a halállal csak ostobán viccelődnek (az egyikük, egy könyvelő, a fürdőszobában a földön fekve ketchup segítségével teszi horrorisztikusabbá cimborája ábrázatát, hogy aztán ijedt barátnőjén jót röhögjön); kitűnni a böfögés hangerejével lehet; a barátság kimerül a közös drogozásban; a pénz az isten (a magát mindenkinek felajánló kiskorú, egyébként pénzes családból származó lányon azt is látjuk, hogy mennyire nem boldogít); imádkozás helyett popdalokat hallgatnak (Republictól Quimby-n át Postássy Juliig terjed a skála); a szerelem inkább állatias, érzelemmentes szex, kilátástalan vergődés és haveroknak elmesélhető skalp: mindenki csal mindenkit; a gyerek csak becsúszik; senki sem azt szereti, aki őt szereti. Még a Mikulás sem ússza meg élve: leszúrják a nyílt utcán. A szent nem létezik, helyette tombol az elkeserítően röhejes profán.

Nem leszek a barátod

Csakhogy (és ezen fordul meg minden) Pálfi nem szimplán gyomron akarja rúgni nézőjét, nem csak lelombozni akarja, hogy az fejét lesunyva hordja el magát a moziból. A rendező szórakoztatni is akar, és szerencsére tud is. Miközben az elkeserítő történet bonyolódik (vagy ha úgy tetszik, történetek bonyolódnak), a mesélő a karaktereket abszurd, kínos vagy röhejes szituációkba keveri, amitől az egész ellenállhatatlanul viccessé válik. Azt is látnunk kell, hogy a felnőtt társadalomban (a filmben ezt a harmincas-negyvenes éveiben járó karakterek képviselik) éppen ugyanúgy átláthatatlan kapcsolati háló feszül a szereplők között, mint az ovisok világában, és legalább annyira szórakoztató is kívülről nézve, hogy ki éppen ki(k)nek a barátja és miért, mint amennyira az ovisok csipcsup ügyeinek alakulása is annak tűnik innen, ’felülről’. A Nem vagyok a barátod azért is szerethető, mert a figurák is azok: ha az egyik helyzetben agresszor valaki, áldozat lesz a másikban, aki az egyikben megcsaló, a másikban már megcsalt és így tovább. A kellemetlen, tragikomikus, nevetséges és torokszorító pillanatok jó ritmusban váltakoznak. Nem lennék meglepve, ha Pálfi Györgynek mondanának valamit a Futottak még…, illetve a Hivatal című sorozatok, amelyekért többek között egy bizonyos Ricky Gervais felelős és a Nem vagyok a barátodhoz hasonló humorra épít mindkettőben. Ahogy nyilván Lars Von Trier nevének megemlítése sem mellélövés a film kapcsán.

Farkas Kati (Forrás: magyarfilmszemle.hu)

De hagyjuk a hasonlítgatást, a Nem vagyok a barátod rendesen megáll a saját lábán. És ez nem kis mértékben a szereplőknek köszönhető. A három profi színész (Páll Zsolt, vagy az egyébként kudarcos Tablóban feltűnt, ott nem meggyőző Fátyol Kamilla és a már a Taxidermiában nagyot alakító Czene Csaba) is jól játszik. Leginkább az erdélyi nőcsábász Márkot hitelesen megszemélyesítő Páll Zsolt játéka adott maradandó élményt, viszont mellettük az amatőrök természetes ereje egyszerűen letaglózó.

Közülük is kiemelném Gosztonyi Csabát, aki a teljesen infantilis könyvelőt, Andrást játssza, Szülek Istvánt, aki az egyszerre félelmetes, sajnálni és szánni való Etele figuráját hozza, továbbá Farkas Katit, akinek talán a legbonyolultabb feladata volt a nőszereplők közül: ő játssza az akcentusos lányt, aki párját telefonszexszel csalja. Remek rendezői ötlet, hogy a leginkább Guy Ritchie-re jellemző karakterbemutatást, amikor egy pillanatra leáll a kép és kiírják a karakter nevét, teljesen ritmustalanul, hangsúlytalan helyeken alkalmazza.