“Brahms Magyar táncai?” – áll a kérdés Bozó Péternek a gusztusos kísérőfüzetben közreadott informatív dolgozata élén, méghozzá okkal–joggal, hiszen maga Johannes Brahms is ekképp nyilatkozott ezekről a darabokról: “nem én nemzettem, hanem csupán tejjel és kenyérrel felneveltem őket.” Amiként azt 1867–es pesti hangversenyéről feljegyezte a morc helyi ítész, idősebb Ábrányi Kornél: “a Luiza csárdás felett rögtönzött, geniálisan ugyan, de inkább szerettük volna, ha más magyar thémára pazarolja szellemszikráit.” S úgy tetszik, Brahms megfogadta a Zenészeti Lapok intelmét, s ilyesformán nemcsak Frank Ignác említett szerzeményét, de számos más magyarországi eredetű kompozíció melódiáját is beválogatta a táncsorozatba, amelyet alighanem a félreértések elkerülése végett még csak opusszámmal sem látott el.

Ám hiába volt a túlzó szerénység, a látványos gesztus, s ugyancsak hiába a kottakiadások körültekintő megfogalmazása, mely szerint a nagy zeneszerző mindössze “letevője” a kor elterjedt magyaros–cigányos táncdallamainak – Brahmsot egyhamar megtalálták a plágiumvádak. Mint például és kiválólag Kéler Béla 1874–es felhorkanása, aki az azóta oly népszerűvé lett V. magyar táncban ismert rá saját Bártfay Emlék Csárdása című darabjára, s aki ezzel a vádjával mozgásba lendítette a korabeli német zenetudomány szorgalmas böngészeit. Ők kisvártatva azonosították is az első tíz tánc forrásait, melyeket utóbb a dolgozatát Brahms születési centenáriumán (1933) publikáló Major Ervin sommázott újra, s egészített ki saját kutatási eredményeivel. A filológia tehát becsülettel kitett magáért, mindazonáltal ez nem sokat változtat azon a tényen, hogy a sorozat 21– egyenként pár-párperces – darabja Brahms neve alatt vált a komolyzenei repertoár előszeretettel kultivált részévé. Úgyannyira, hogy a nagyzenekarra hangszerelt változatok (melyek mellesleg szólva túlnyomórészt úgyszintén nem Brahms munkáját dicsérik), vagy legalábbis annak különösen sikerült, pazarul temperamentumos darabjai, mint az I., az V., vagy a VI., korántsem csak a budapesti hangversenytermekben számítanak kirobbanó hatású, s egyúttal a finnyásabb koncertlátogatókat szájhúzásra késztető, obligát ráadásszámoknak.

Az Óbudai Danubia Zenekar új lemeze ilyeténképp akarva–akaratlanul is megannyi emléket idéz fel, s nem is pusztán csak hangzó emlékeket. Hiszen 30 év fölött aligha akad honi zenebarát, aki a VI. magyar tánc (melynek forrása Nittinger Adolf Rózsabokor csárdása és/vagy gróf Fáy István Ellen–csárdása, stb. stb. volt) hallatán ne látná maga előtt az elementáris Leonard Bernstein kacéran magakellető ringatózását. S természetesen felidéződik a Magyar táncok hazai etalonfelvétele is: a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván bakelitlemeze 1985–ből. Nos, a Danubia állja a versenyt, s ha a hangszeres virtuozitás terén nyilvánvalóan el is marad valamelyest Fischerék teljesítményétől, a bandajáték derűs hitele e felvételen is bőven szavatolt. Valami jóféle – leíró szándékú képzavarral élve -, zamatokban gazdag cigánytempó uralja Héja Domokos és zenekarának produkcióját; éppenséggel nem fiatalosan heveskedő, sokkalta inkább egymással össze–összekacsintó, cinkosan, s egyszersmind jótékonyan összesomolygó játékmodor uralja a lemezt.

E darabokat alkalmasint nem ajánlott, sőt meglehet, egyenesen ellenjavallt egyvégtében meghallgatni, hiszen négy–öt tánc után könnyen terhessé válhat a verbunk, s a kényesebb gyomrot megfeküdheti a gazdagon mért style hongrois. Ám ha beosztással élünk, s mértéktartóan szemelgetünk e nagyszerű lemez trackjeiből, akkor csak örömünk telhet majd a huszonegy ráadásszámban, s a magyaros, dalidós vendéglátás szertelen bőkezűségében.