Szirtes András: Juliette / 40. Magyar Filmszemle
2009.01.31.

Hogy ki és miért gondolta játékfilmnek Szirtes András Juliette-jét, arról különböző indulati és kifinomultsági fokokon már tart a vita. Bennem akkora volt a kérdőjel, hogy a vége kilógott a film megtekintése után tátva maradt számon. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.

Közönségoszlató, riasztó dolgozat ez mindezen túl, amiről az ember rogyadozó térdekkel, nagy indulattal botorkál ki a vágyott friss levegőre. Ennyi nárcizmust, affektát, fölösleges és értelmezhetetlen undorkeltést hetven, minimalista mozgóképes percbe összerakni önmagában persze lehet bravúr. Szirtes András, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek álló- és mozgóképművészetének neves, független mestere legújabb produktumában is annyi az értékelhető, ami saját, becses kézműves hagyományát, érzékeny képművészi szellemét megidézi.

Juliette
Juliette

Ismét Sade márki környékén járunk (vö. Szirtes: Sade márki élete, 1992): Juliette, a címszereplő azonosítását természetesen az 1772-ben, Aix-en-Provence-ban in contumaciam (a vádlott távollétében), és in effigie (jelképesen) máglyahalálra ítéltetett és elégetett nemesi szerző munkáinak felütésével kezdjük. „A leány (Justine) már vonásaiban is Juliette tökéletes ellentéte volt: amennyi mesterkéltséget, keresettséget, kacérságot árult el nővére arca, annyi szemérmet, lelki szépséget, szende bájt csodálhattunk meg az övén.” Megvagyunk tehát, kezünkben a Justine, avagy az erény meghurcoltatása című kötet, Vargyas Zoltán fordítása.

A Juliette Juliette-je nem mesterkélt, nem keresett: Érsek-Obádovics Mercédesz címszereplő, társ-forgatókönyvíró szép, üde és természetes. A könyvbéli jelzők szereplő- és forgatókönyvíró társa, rendezője jelenlétét azonban precízen, ám igen kíméletesen jellemzik – a kacér szó idevágó megfelelőjét gyengült gyomorral még keressük.

Szirtes mozgóképében (melyet esetleg kísérleti filmként lehetne leírni, de a film szót se nagyon erőltessük) ketten vannak: Juliette, a meghurcolt, áldozattá, majd gyilkossá vált libapásztorlány, illetve Terapeuta, aki őt hosszas, zaklató, cukrosbácsisan stanecli-zörgető, sertepertélő, visszataszító, s olykor egészen gügyén ismeretterjesztő monológokkal terapizálja, úgymond. A sajátos terápiának a fényképezés, előhívás, filmezés ugyanúgy része, mint a végtelen szócséplés, amelyet hallgatva a néző átérzi a klasszikus, színikritikusi bon mot-t: „éjféltájt ránéztem az órámra, és hét óra tíz perc volt.”

A hol tegezett, hol magázott Justine mesél árkádiai idillbe illő gyermekkoráról, fán alvásról, mezőről, könnyek közt egy Salzburg-közeli zárdában átélt szenvedéseiről, majd szerelméről, akit, miután megtudta, hogy a férfi elhagyni készül őt, meggyilkolt („fogtam a húsklopfolót és fejbebasztam (…) Nem megöltem, hanem életben tartottam az idillit”). Szépen, hosszan hallunk róla, hogy a lány egy kádban rohasztotta a tetemet, míg a holt mellkasra hajtott feje belesüppedt az oszló húsba, aztán arról, hogy Juliette hogyan kezdett neki a holttest elfogyasztásának, fennkölt értelmű egyesülés céljából. Mikor Szirtes mint Terapeuta a befalt hús tápértékéről, hány napig elégséges voltáról, a kannibalizmus módszertanáról faggatja hosszasan a lányt, majd közösen taglalják, mint majszolta a halott fejét Juliette kutyája, s belekóstolt-e a szemgolyókba (nem, nem sikerült, becsúsztak a fejbe), az ember már a praktikusan megalkotott, nylon-bélésű papírtasak után matat, de rájön: bár a szék kényelmes, nem repülőn van.

A Juliette egyetlen, gyéren, jobbára gyertyákkal, tompa fényekkel bevilágított térben játszódik: szép, ahogy a vörös (itt fekete-fehérben különös hatással érvényesülő) fényben laborálást láthatunk. A hosszú expozíciós időben gyertyafénnyel körberajzolt lány alakja, a láng cikázó vonulása előtűnik az előhívó folyadékban. Juliette és a Terapeuta arca hosszú percekre egymásra mosódik, váltakozón hol az egyik, hol a másik beszélő fejet, szájat látjuk jobban. Szép - szavakkal, a nemi szerepekről, azok összemoshatóságáról cserélt gondolattöredékekkel támogatott - percek ezek is, elviselhetetlen foglalatban. A finom vonású Érsek-Obádovics Mercédesz tehetséges színészként hozza képességeit az infernális hetven percben: ül, beszél, harmonikázik, énekel, megkötözve figyel, sír, modellt ül. Szirtes maníros, tetszelgő szövegei, nyálkás megjegyzései („itt vannak a kis cicik”) azonban elmennek mellette.

Nincs itt semmi szó a szinopszisban olvasott, „felmerül a kérdés, vajon melyikük is a beteg?” – dologról. Az egész beteg. A gyomorforgató ödipális rémálmairól (ezek taglalásától, ön- és olvasóvédelmi okokból, ezúttal eltekintenénk) megállíthatlanul, manírosan értekező Szirtes-terapeuta (legalábbis: fehér köpenyben van) öncélúan visszataszító, akárcsak számos, további mozzanat, amelyet – a film egészével egyetemben – nagy igyekezettel próbálunk elfelejteni.


Kapcsolódó cikkünk: 40. Magyar Filmszemle


Vö. Mátyás Péter: A márki árnyékában
sisso: Impotenciámról

Cím: Juliette, Rendező: Szirtes András, Forgatókönyv: Szirtes András, Érsek-Obádovics Mercédesz, Operatőr: Robitz Anikó, Producer: Szirtes András, Vágó: Trenka Márton, Szereplők: Szirtes András, Érsek-Obádovics Mercédesz