A marosvásárhelyiek az Új Színházban (január 19-én) tartott, nagy tapssal megköszönt vendégjátéka tolmácsolta ugyan a Goldoni-komédia velejét (egy, sőt több legyező szinte követhetetlen vándorútját egy kis közösség tagjainak, főleg a huzakodásban, ajándékozásban, visszautasításban érdekelt szerelmeseknek a körében), de lényege a rendező készítette átirat színházi szellemiségében-lelkiségében rejlett.
 Biluska Annamária és Nagy Dorottya |
Kiss Csaba (aki már 1996-ban, a győri színházban szokatlan dramaturgiai mozdulattal tette rá kezét A legyezőre, máig emlékezetes előadást kreálva) az eredetileg tíz férfit és négy nőt szaladgáltató vígjátékot tizennégy színész helyett öttel oldotta meg. Biluska Annamária (Gertruda asszony; Susanna, pipereárus), Nagy Dorottya (Candida; Giannina), Ördög Miklós Levente (Roccamarina gróf; Limonado, kávéházas), Bokor Barna (Evaristo úr; Coronato, a vendéglős) és László Csaba (Rippafratta báró; Crespino, suszter) is kapott egy-egy szerepet a valamelyest magasabb, valamint a plebejus régióból. A jelenetek pedig úgy alakultak, hogy senkinek sem kell összeszaladnia önmagával. Legfeljebb ha Candidát arról kérdezik, látta-e Gianninát, vállat vonhat, ajkbiggyesztés kíséretében felelhet sejtelmes pillantással. A színházi Goldoni így máris megfogalmazza (a többi ráadás, ajándék huncutság mellé) a kérdést: látja-e – s mennyire igazul – önmagát az ember?
 László Csaba és Nagy Dorottya |
Pirandellóba oltott Goldoni ez: a színészek rendre véleményezik egymást és szerepeiket, felbuzdulnak és lelombozódnak, mindenfélét ígérnek, máskor félő: derékba törik az est. A színpad mélyén öt kis öltözőasztal, öltözőtükör bújik egymáshoz: erről a közösségi támaszpontról lőnek ki egyik alakban, e fal nélküli cellákba sietnek vissza átvedleni, itt várakoznak és figyelnek a játszók. A (látszólag) épp formálódó szerepépítésbe való bekukucskálásért, a produkció abszolút jelen idejét elhitető cinkosságért mindig hálás a publikum. Az öt színész – főleg a kikiáltói funkciókat is betöltő Ördög Miklós Levente – folyton keresi a közönséget (kegyeit, szótlan válaszait, összegződő bioáramait), és ügyel arra, hogy ne engedjen a serénykedés, figuraváltogatás mozgalmasságából, mert akkor kibukhatna, hogy Goldoni eredendően elég gyér jellemeket vetett be, s a legyező- meg az egymást hajkurászás is ki-kikezdi a mai néző figyelmének tűréshatárát. A színészek nem is annyira a szerepeiket játsszák jól, inkább a vázolt szituációt és a trupplétet.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Rendezői ötletekben nem szűkölködik a megvalósítás, belefér az ismétlés, a resztli is, hiszen akad elég a feledtető lírai és epikus (elidőző és cselekménygyorsító) poénokból. Amikor a tipikus Idős Hölgy és a tipikus Fiatal Hölgy rokonilag délután négy órában jelöl meg találkaidőpontot, egyikük is, másikuk is mutató- és középső ujját emeli magasba. Kettő meg kettő az négy. Az ilyesfajta feleződések és duplázódások éltetik Kiss Csaba színházát. Ördög Miklós Levente odavetett szóval lebeszéli saját kávéházas önmagáról a vendéget: igyon máshol, töltsön magának, hiszen ő most épp nem Limonado, hanem Roccamarina. A fiatal kollégák nyáját pásztoroló Biluska Annamária úgy különböztet, hogy szinte össze is vonja a két nénikét egy fontoskodó vidéki madámba. László Csabát nem könnyű bárónak nézni, ő gyerekarcú cipészként hat pár (társadalmi) osztállyal feljebb lépve is. Bokor Barna jól lebunkózza (bunkónak nevezi) egyik teendőjét; a másikról sem mondhatna sokkal hízelgőbbeket. Nagy Dorottya élvezi a többszörös menyasszonyságot, látszik: az általa röptetett csitri-nagylány akár a négyszereződést is elbírná ebben a körüludvarolt pozícióban.
Dobre-Kóthay Juditnak az egyszerű „velencei terecske” (és „színház-„) díszletnél a jelmez jelentette a nagyobb feladatot. A végső fejfedő-cserélgetésben (a ruha általi folyamatos én-váltogatásban), a mű megkoronázásában az ő kalapjainak, sapkáinak, parókáinak, hajpántjainak is fontos részük van. A fináléra rég elfeledtük, hogy az elején A legyező viszonylag nehezen vette fel, fogadtatta el formanyelvét.
Forrásra hevített víz esetében hatvanöt fok még csupán kétharmados eredmény. Akadnak epizódok, amikor hiába várunk kápráztató gőzölgésre. A napsütötte szőlőből buggyantott hatvanöt fokos grappa viszont úgy szalad le a torkon, hogy áttüzesíti az egész szervezetet. Az öt/tíz Goldoni-teremtmény ezt issza. Többnyire, kiadós slukkokban, mi, nézők is.