Ugyan ki ne emlékeznék Krzysztof Kieslowski megrázó művének (Rövidfilm a gyilkolásról) csúcsjelenetére, amelyben a kallódó „főhős” egy sáros folyóparton agyonveri a kirablásra kiszemelt nyomorult taxisofőrt? Az ember alig bírta nézni a rettenetes és eléggé kínos mészárlást, miközben elgondolkodhatott rajta, hogy milyen nehéz is megölni egy embert, különösen, ha a gyilkos totális amatőr és messze nem rendelkezik a maffiafilmekből ismert ölési szakértelemmel. Faur Anna filmjének ugyancsak az egyszerre pokoli és szánalmas gyilkosság a legkidolgozottabb jelenete, és érzelmeink is hasonló módon működnek; már-már szánalmat érzünk nemcsak a taxis, hanem a kislányok iránt is, akik alig tudják végrehajtani a szinte véletlenül rájuk zuhant feladatot. Nem, ezek a nyomorult, valóban megalázott és megszomorított plázacica-imitátorok, nem született gyilkosok vagy elvetemült, minden emberi érzelemtől elhagyott vadállatok; megnyomorítottjai ők valaminő társadalomnak, melynek működéséről halvány lila fogalmuk sincs, melyben helyüket szükségképpen alig keresik és így nem is lelhetik föl, és amely a rendőrautó megérkezéséig tudomást sem vesz létezésükről. Senki nem keresi a társaságukat, és nyilván a bebörtönzésük idején sem fognak hiányozni senkinek: nagyon jellemző, hogy sem szüleikről, sem bármiféle más kapcsolatukról nem értesülünk; egyedül Dia anyjának hangját halljuk mindössze, azt is csupán egy alkalommal.

Vagy túl sötét e kép? Talán igen. Mert mégis akad valaki, aki valamilyen módon együtt érez velük, aki talán éppoly nyomorult és szeretethiányos, mint ők. Ernő (Zsótér Sándor játssza), a félidióta taxis mintha éppen ilyen lenne. Persze nem kérdés, hogy a lányok éppen őt akarják kirabolni, de a dolog egy véletlenen félresiklik. Ernő – aki simlis és kispályás-bulista kollégái közt éppoly árván és idétlenül ténfereg, mint a lányok a világban – valamilyen suta módon ha nem is szereti, de megérti ezeket a kis szajhákat. Persze alapjáraton ő is csak annyit akar, hogy leszopják, lehetőleg potom áron, de elharapott félmosolyaiban, félszeg kéztartásában bújkál valami szégyellt empátia. És ez általában is igaz talán: ebben a filmben az emberek szégyellik vagy képtelenek kinyilvánítani érzelmeiket.

Azt látjuk, hogy senki nem érdeklődik a lányok iránt, mindenki csak kóbor kutyaként löki félre őket, és így éppúgy áldozatok, mint bűnösök. De sajnos a rendező és forgatókönyvíró Faur Anna sem érdeklődött eléggé a társadalom vagy legalább a környezet iránt, melybe képtelenek elhelyezni magukat ezek a posztmodern árvácskák. Néhány képi és dialógikus közhely: az egyik anya vallási megszállottságát csupán egy-két falra hányt szentképpel, feszülettel ábrázolja a film, a roncsolt, teljesen lezüllött nyelvről a folytonos „köcsögözés”, „bazdmegezés” ad mindössze hírt. A miliő ismét a megszokottan és unalmasan lerobbant: flippergépek, elhanyagolt játszóterek, a lakótelepek mélyén megbúvó némi zöld folt, elhagyatott folyópart – ennyi. Egy iszonyatos tett motiváláshoz ez édeskevés, és ezzel a néző éppen a legfontosabbtól, az azonosulástól vagy együttérzéstől van megfosztva. Hogyan lettek érzelmi-értelmi bestiák ezek a kamaszok – éppen a döntő kérdésre kapunk vértelenül közhelyes válaszokat.

A sok technikai hiba még rátesz egy lapáttal a felületességre, és olykor egyenesen a nézhetetlen határára viszi a filmet. A hangfelvételek rosszak, emiatt a párbeszédek legalább egy huszadát egyszerűen nem lehet érteni. A képek vagy alul- vagy túlexponáltak (operatőr Gondár András), olykor semmi sem látszik a vásznon. A színészek egy része félamatőr: Péterfy Bori vagy Zsótér Sándor nem találja a helyét, alakításuk bosszantóan lapos. Mundruczó Kornél kicsit erőteljesebben, de végeredményben érdektelenül hozza a pár mondatra korlátozódó figuráját. (Hogy egy jelentős színésznek öt mondat is elég, azt persze Fullajtár Andrea könnyedén bizonyítja.) A főszerepeket két francia lány, Fulvia Collongues és Helene Francois játssza. Amolyan típusok ők: az egyikük, világos barna, sovány és groteszk mimikájú és mozgású idegember, a másik koromfekete, inkább duci, déliesen sűrű típus, eléggé mozdulatlan arccal és testtel. És mintha szellemi-érzelmi értelemben is elválnának: a sovány Dia vad, belemenős, elszánt, fékezhetetlen, domesztikálhatatlan, a másik, Anita gyáva, félénk, szentimentális, aki azzal kérkedik, hogy mindig tudja, hol a határ, de kicsit álszent is: szopni nem hajlandó, ám Dia így szerzett pénzét jó kedvvel szórja bele a flippergépbe. És mintha valami furcsa szerelem (különösen Anita részéről) vagy legalább is testvériség is összekötné e két iskolakerülő libát, de a film ezt is csak mintegy oldalvízen ábrázolja. A vázlatosan feldobott, lehetőségeiben mégis bonyolult, sokféle elfojtott érzelmet hordozó kapcsolatrendszer bemutatására a két francia színésznő roppant szegényes eszköztára elégtelennek bizonyult, ráadásul magyar szinkronjaik – Nagy Cili és Balla Eszter – teljes csődöt mondtak mind színészi, mind pusztán beszédtechnikai értelemben.