Hujber Ferenc és Pindroch Csaba

Majdnem hihető. Mármint az, hogy három félelmetes figurával van dolgunk, de ez persze csak az ő vágyképük, hiszen szinte mindenből vesztesként jönnek ki, ami viszont egy percig sem szegi kedvüket. A balfék maffiózó(k) bájos és nyerő témája a vígjátékoknak, nagyapjuk talán a dán Olsen (és bandája), az a lényeg – vagyis a filmek vígjátéki forrása -, hogy nekik valahogy sose jön be semmi, hiába folyamodnak a legkörmönfontabb eszközökhöz. Igazságosztók lennének, mint az akciófilmek marcona hősei, de csak dadogják a toposzt, s valójában végig csetlik-botolják a cselekményt.

Herendi Gábor új filmje, a Valami Amerika 2. a vígjátékoknak abból a fajtájából való, amelyben a műfaji standardok parabolája a fő humorforrás: a már említett akcióvonal mellett a romantikus szerelmi szál és a melodráma is kifordul szabályaiból, s mivel így minden eltéveszthetővé válik – emberivé lesz. Kellemesen szórakoztató mix jött így létre, amit a film elején animációval fejel meg Herendi: képregényes formában ismertetve az előzményeket, azaz az első részben történteket.

Középen Oroszlán Szonja

Ami  mellesleg teljesen fölösleges, mert a fene megenné, ha az első rész ismerete nélkül érthetetlen lenne a második – hiszen jó tévés szappanoperához hasonlóan a mozifilm-forgalmazás lényege is az, hogy az egyes opuszok megálljanak a lábukon –, de nem zavar senkit, mert jók a rajzok, és legalább Schütz Ilát is „visszahozhatták” a kollégák közé. Önreflexióktól különben is hemzseg a film, de mivel ezek ismert közhelyeket céloznak, a pellengérre állított vélt vagy valódi közsérelmek jóízű hahotába olvadnak. Olyan, mint a gyógyszer: ha szeretnivaló főhőseink fejelik meg azt, hogy Magyarország fővárosa Bukarest (itthon hányan is tudják az afrikai fővárosokat, vagy az USA tagállamainak székhelyeit felsorolni?), akkor nem is kérjük ki magunknak, s a gyakran lenézett művészfilmek (amelyek olykori lassú tempója Antonioni óta sokkolja azokat, akik meg sem nézik őket) is elnéző fogadtatásra találnak. Egyébként ebben az epizódban is van blődli: a megidézett „művészfilm”- típus szereplői általában áttetsző, mélabús entellektüel figurák, akiknek éles ellentéte a vaskos, élethabzsoló imágót (is) viselő Kovács Lajos.

Egy hosszú snittes jelenet zárja a filmbéli rendező közönségfogyasztó önmegvalósítását, és ugyanez nyitja Herendi Gábor történetét. Várnai Tamás – Pindroch Csaba játssza – kudarca nem csak két fivére életét forgatja föl, de a házasságát is, a feladat tehát adva van: vissza kell szerezni erkölcsi-anyagi becsületüket. A megoldást egy színielőadás megvalósítása ígéri, amit persze nem a vakvéletlen hoz elébük, hanem az őket sportszerű rendszerességgel átverő régi üzlettárs, Alex (Szervét Tibor). A jobbról-balról halványfekete lelkű maffiózóktól övezett próbafolyamat nehézségeit a szerelmi szálak összegubancolódása is nehezíti, de végül – sok-sok komikus elemmel és zenével tűzdelve – heroikus küzdelmük valamennyi akadályt legyőzi.

A lendületes tempójúra vágott filmben (ami Király István és Kollányi Tamás profi ritmusérzékét dicséri) a szálak magától értetődő természetességgel fonódnak össze, egymást érik a (még ismerős voltukban is szórakoztató) poénok, s mindezt végig épp odavaló zene kíséri.

Jelenet a filmből

A film főszereplői közül Pindroch egy nyavalygó, tehetetlen álzseni figuráját hozza nagyon jól, Szabó Győző (egyik fivére) a nőfaló sobrijóskát, Hujber Ferenc (harmadik tesó) az ügyefogyottan naiv legkisebbet. Oldalbordáik ugyanilyen változatos karakterűek: Ónodi Eszter megbízható-kitartó párja lila urának, Oroszlán Szonja jólelkű-butácska pálya szélébe kapaszkodó kezdő művésznőcske, Tompos Kátya pedig a banditafőnök kissé hihetetlen mértékben tapasztalatlan lánya. Ónodi remeklése magától értetődő, Oroszlán Szonjáé kellemes meglepetés, a fiatal Tompos Kátya méltó partnerük, aki még a figurájába írt „szeplős-szemüveges-dundi” karakter setesutaságát is képes hozni. (Mellesleg olyan testesen szól az énekhangja, hogy leesik az állunk.) De mindenki jó: Csuja Imre (az apa) nyelvművelő nehézfiúként, Szervét Tibor (a fiúkat már-már függőként lóvá tevő, de) szívében mégis az „övéihez” húzó szélhámosként, Faragó András (a főnök fogdmege) a fiatalokkal együtt érző titkos rockerként.

Minden jó, ha vége jó: a fiúk nemcsak kimásznak a pácból, de tán még újabb sikerek elé is néznek azzal a musicallel, amelyet egy fércműből tunningoltak – s amelynek némely jelenete bármelyik amerikai filmben megállná a helyét, olyan prímán fotografálta Márton Balázs operatőr –, s természetesen mindenki a hozzá leginkább illővel talál (újra) párra.

Megvárom, amíg adják a tévében – mondta valaki, akinek ajánlottam a filmet, kár, mert nevetni is nagyban jó.

Kapcsolódó cikkünk: 40. Magyar Filmszemle 

Vö. Stőhr Lóránt: Amerikából jöttünk…
Vajda Judit: Hungarian Hollywood
Tóth Ágnes Veronika: Vérfrissítés
Róbert Katalin: Valami romantikus vígjáték, valódi meglepetés nélkül