 Solamente naturali, Pozsony |
Ugyan lengyel vagy cseh előadóknak nem találtuk nyomát (ami természetesen nem zárja ki azt, hogy a koncert egy valóban négyoldalú projekt részeként valósult meg), de a koncert tulajdonképpen így volt szép: kevés olyan örvendetes dolog történhet a mai elsötétülő világban, mint egy magyar-szlovák összefogással létrejövő művészeti (vagy bármilyen) produkció. Jegyezzük meg, hogy a szlovák-magyar zenei, különösen pedig a régi zenei kapcsolatok évtizedek óta szorosak és barátiak, tehát a zenészeken semmi nem múlott… A Karácsonyi oratórium első felét alkotó három paródia-kantáta mindegyikében szerepel két oboe d’amore az instrumentáriumban. Ha ennek az emberi hanghoz talán legközelebb álló, behízelgő-érzéki fúvós hangszernek az elnevezését tágan értelmezve az oboe d’amorét a szeretet hangszerének tekintjük, akkor hangszereink jelképesen összekötötték a karácsony szellemét és a szlovák-magyar barátság gondolatát. A rendezők választása tehát mindenképp gesztusértékű volt.
A három kantáta zenei tartalma, a kozmikus képektől a legbensőségesebb emberi érzések ábrázolásáig, teljes gazdagságában bomlott ki Dinyés Soma rendkívül szuggesztív, erőteljes és egyszersmind érzékeny vezénylése során. A kórus és a zenekar legnagyobbrészt, ha nem is teljes mértékben, meg tudta valósítani a karmester intencióit. A kórus precízen, magától értetődő tiszta intonációval és karakterbeli átváltozó-képességgel énekelt; szövegmondásának érthetősége azonban – magyar betegség – csak közepes színvonalú volt. A kitűnő zenekar vonós részlegét – egyszerűen a létszámarányok miatt – hangerőben sajnos gyakran lefedte a kórus. Viszont mindvégig mintaszerű, ha kellett, olvadékony, ha kellett, izmos-energikus volt, valódi fundamentumként funkcionált a continuo-részleg. És nagyon szépen játszott Miloš Valent a harmadik kantáta hegedűkíséretes altáriájában. A fúvósok teljesítménye a jótól a kitűnőig terjedt; kiemelendőnek tartom Borsódy László remek szólóját az első kantáta obligát trombitás basszusáriájában (Großer Herr, o starker König), és különösképpen a fuvolás Balogh Vera nagyszerű teljesítményét, amely nem csak olyan tételeket tett élményszerűvé, mint a második kantáta obligát fuvolás tenoráriája (Frohe Hirten, eilt), hanem a hang nemességével még a kórustételek zenekari kíséretéből is kivilágított, pl. a harmadik kantáta nyitószámában.
 Megyesi Zoltán |
Utoljára hagytam az énekszólisták értékelését; sajnos, az ő egyenetlen teljesítményük levont az egyébként összességében igazán megragadó hangverseny értékéből. A leggyengébb láncszemnek a basszista, Matúš Trávniček bizonyult: éneklése nem volt igazán kontrollált, hol alig lehetett hallani, hol rányomott egy-egy hangra, helyenként pedig intonációs problémákkal küzdött. A másik három énekes teljesítménye jóval magasabb színvonalat képviselt. Jani Gabriella tisztán és muzikálisan énekelt, némiképpen mesterkélt, sötétített hangképzése azonban valamiképpen ellene munkált a tiszta, dinamikus dallamvonal-formálásnak. Bakos Kornélia figyelemre méltó hang birtokosa; néha talán túlságosan is a hangvolumenre, nem pedig a szöveg és a zene nüanszaira koncentrál, de a második kantáta megkapó gyengédséggel énekelt altató-áriájában bebizonyítja, hogy hatalmas zenei tartalékai is vannak, és bízhatunk benne, hogy előbb-utóbb jelentős énekessé érik. A koncert legkiforrottabb énekes-egyénisége a kifejezetten evangélista-karakterű, könnyű hangú és intellektuálisan is kifogástalan Megyesi Zoltán volt. Egy vagy két pillanatnyi technikai megingástól eltekintve igen szuggesztív és érzékeny módon énekelte végig a három kantáta mennyiségben is legigényesebb magánének-szólamát.
A koncert a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásával jött létre.