 Jelenet az előadásból |
1992-ben az erdélyi magyar színjátszás kétszázadik évfordulójára kiírt drámapályázaton megosztott első díjat ítéltünk Márton Lászlónak A nagyratörő és Tolnai Ottónak a Könyökkanyar című drámájáért. A Kolozsvári Magyar Színház vállalta, hogy a jubileumi szezonban eljátssza az egyik első helyezett művet, s a választás Mártonéra esett. A döntésben nemcsak A nagyratörő erdélyi tematikája játszott szerepet, hanem az is, hogy nem akadt rendező, aki a Könyökkanyar színpadra állítására vállalkozott volna. (Márton Lászlónak is másfél évtizedet kellett várnia, míg Magyarországon is műsorra tűzték nyertes színművét.)
 Spilák Lajos |
Nem sokan próbálkoztak Tolnai Ottó korábbi dráma-szövegeinek bemutatásával sem. Újvidéken Virág Mihály vitte színre a Végeladást (1979) és a Briliáns című monodrámát (1985), Jancsó Miklós nevéhez fűződik a másik két monodráma, a Bayer-aszpirin (1982) és az Izéke homokozója avagy a mammuttemető (1992) szcenírozása, és Tömöry Péter is két premiert jegyzett, a Végeladást Kecskeméten (1979), a Paripacitromot Újvidéken (1991). A Könyökkanyarból végül 2003-ban Urbán András hozta létre a tizennégy szereplős darab négy színészre komponált változatát. Magyarországon a kecskeméti bemutatón kívül csak felolvasó színházi formában hangzottak el Tolnai-darabok – Paál István, illetve Bálint István rendezésében a Tűzálló esernyő (1987) és a Könyökkanyar (1992, 1993) –, ugyanakkor Nagy József Jel Színházának több előadása (Orfeusz létrái, Comedio Tempio, Habakuk kommentárok) az ő szövegeire készült.
Aligha véletlen, hogy e színpadi alkotók többsége nem a realista színház képviselője, hiszen a Tolnai-szövegek ellenállnak ennek a stílusnak és hagyománynak. A darabok mindegyike erős drámai helyzetre épül, ám a szerző nem a kezdeti szituációt bontja ki célirányosan, hanem lírai és epikai kitérők sokaságát sorakoztatja egymás mellé. Egy különleges világ képe rajzolódik ki az egymást zömmel asszociatív rendben követő visszaemlékezés-töredékekből, tárgyak, illatok, képek, hangok leírásából. A szereplők egyszerre részesei és létrehozói e világnak, mely gyakran fontosabbnak tűnik, mint a főhős sorsának alakulása. Az író – mint más műveiben is – egy jól körülhatárolható tájegység, Bácska jellegzetes figuráiról mintázza groteszk alakjait, történetei e vidék múltjából és jelenéből születnek,
 Fodor Tamás |
de az ábrázolt mikroközösség magába foglalja a nagyvilágot is. Fodor Tamás érdeklődését feltehetően az kelthette fel, hogy ezek a Tolnai-darabok tele vannak csodabogarakkal, titkokkal, különös esetekkel, remek karakterei elrajzoltak, már-már típusokra szikárítottak, mégis bonyolult lények, akiknek monomániáit, rögeszméit humorral szemléli az író. A történetmesélésben nem a linearitás dominál, hanem az egymásmellettiség, a zenei szerkesztésmód, s a Stúdió „K” eddigi előadásainak többségét is ez a szemlélet jellemzi. A drámák ismeretében érthetőnek tetszik, hogy egyik bemutatására sem vállalkozott, hiszen mindegyikben nagyon erős a nehezen meghatározható „Vajdaság-mítosz”, amelynek felfejtése és megérzékítése saját közegéből kiemelve komoly befogadási problémákat okozhat.
Mivel a különböző darabok figurái többnyire rokonlelkek, s a művek dramaturgiai felépítése is hasonló, logikus döntésnek tűnt, hogy a meglévő szövegekből egy új Tolnai-drámát kreáljanak. Amikor Tolnai Ottó elolvasta az első vázlatokat, azt írta Gyarmati Katának, hogy „szabad kezet adok, legyen könnyű és szabad a kezetek…". S e szabadsággal jól éltek, amikor elsősorban a Tűzálló esernyőből, a Végeladásból és a Paripacitromból sok-sok próba közben kialakították a Skalpoljuk meg szegény Józsit! szövegkönyvét. Az elsőből átvették az alaphelyzetet: egy kis vajdasági települést nemcsak a minden eddiginél nagyobb tiszai árvíz fenyegeti, hanem a tűzvész is, s e világvégi szituációban a körbefóliázott házak közös udvarában – mintha mi sem történne – élik megszokott hétköznapjaikat az emberek. A másik kettőből motívumokat és figurákat vettek át: a Végeladásból mindenekelőtt a halálra készülő, magát tárgyakkal körülvevő Csömöre bácsit, a krisztusi élettörténetet parafrazáló Paripacitromból pedig a főszereplő Krisztiánt, aki az új változat szótlan, haját – elődjéhez hasonlóan – mások által irigyelt és megszerezni vágyott varkocsban hordó, mániákusan tenni akaró Józsi lett.
 Napozók |
Tolnai darabjaiban mindig van egy központi alak, akinek története végül is összetartja a részleteket, ám a Stúdió „K” előadásában nincs, így a tíz szereplő egymás mellett élése kerül a fókuszba: a kicsinyes zsörtölődés, a társas magány, az önérdekérvényesítés, a múltba nézés, a realitások felmérésére való képtelenség. Az indító szituáció itt is erős – az árvíztől való félelem összerántja az egymással csak laza kapcsolatban lévő szomszédokat –, de a továbbiakban a töredezett epizódok nehezen állnak össze egységes cselekménnyé, s a lezárás – az udvar kiürül, s a színészek napozó nyaralókként kívülről szemlélik és kommentálják azt, amit másik lényként percekkel azelőtt átéltek.
 Rusznák Adrienn. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
A darab végül is ígéretes, formailag igencsak hasonlít egy valódi Tolnai-opusra. Az előadás azonban felemás. Remek helyzetek adódnak, nagyszerűek a megjelenő figurák, a látottak mégsem állnak össze egységes élménnyé. Ennek a dramaturgiai megoldatlanságokon túl az az oka, hogy a játékstílus ellentmond a szöveg jellegének, stílusának. Az alapszituációból következik, hogy az emberek a víz elől az udvarra hurcolják mindazt, amit legfontosabb megmentendő értéküknek tartanak, s a továbbiakban a szereplők a játéktér közepén felhalmozott bútorok, kacatok, emléktárgyak s egyebek között ülve, egyik zugból a másikba furakodva mesélnek, heccelődnek, serénykednek, veszekednek, élik mindennapjaikat. És szép lassan jobb-rosszabb epizódokra esik szét az egész. Kisrealista játékmód alakul ki, amelyben nem a dramaturgiailag fontos pillanatok emelődnek ki, hanem annak a szólója lesz hangsúlyosabb, aki ezt a stílust jobban „beszéli”, aki hitelesebben tud pöszmögni tárgyaival. Hiába tapintható ki legalább három olyan szándék, amelynek realizálására tett kísérlet a cselekmény kohéziós erejévé válhatna, ezek ugyanolyan súlytalanok maradnak, mint, mondjuk, a nosztalgikus emlékezés egy hajdani Csárdáskirálynő-előadásra. Persze nyilvánvaló, hogy itt a tehetetlenségről, a változatlanságról és változtathatatlanságról van szó, de a színen egy az egyben ugyanezek a jelenségek mutatkoznak meg. A stiláris elbizonytalanodást a színészi alakítások is megsínylik: legtöbben megszokott szerepkörükből fakadó biztos megoldásoknál maradnak – igaz, ezt általában megbízhatóan jó színvonalon teszik.