A fiatal Forbát Alfréd

Forbát Alfréd neve nem ismeretlen (de nem is felkapott), valahova a Bauhaus tájékára szoktuk helyezni (nem az első sorba), műveket mellérendelni nem tudnánk (talán pécsi vonatkozások rémlenének, de semmi konkrét), valahol mégis ott motoz, hogy jelentős. Élete hosszabbik, aktív részét Svédországban töltötte (de erről is hamarabb jut eszünkbe Herskó János), és talán ez is oka alakja elmosódottságának. Éppen ideje volt hát, hogy könyv jelenjen meg róla magyarul.

Az 1897-es születésű Forbát Alfréd 1972-ben halt meg Stockholmban, Mendöl Zsuzsanna kötete végén közli azt az 1967-ben (!) kelt válaszlevelet, amelyet Forbát küldött számára munkássága rövid összefoglalásaként és a szerző további kutatási irányait betájoló eligazításként.

Mi tartott ennyi ideig? – kérdezhetnénk, mert Mendöl számot ad eredményeiről, amelyeket részlettanulmányonként közölt a kötetet megelőzendően. Több évtizedig elhúzódó munka eredménye sűrűsödik a mostani megjelenésben, meg is találunk mindent, ami Forbát munkásságának első tizennyolc évéről, vagyis 1938-ig tudható. A következő harmincnégy dolgos év tevékenységének megismeréséhez azonban svédül kellene megtanulnunk, hogy Roger Jönsson 2004-ben megjelent, 482 oldalas monográfiáját behatóan megismerhessük.

Mendöl Zsuzsanna könyve

Forbátot többféle tehetséggel áldotta meg a sors: építészpályája mellett festett – kezdetben finom, klasszikus igényű akvarelleket, a 20-as évektől konstruktivista kompozíciókat –, ex libriseket készített, numizmatikai szaktekintély volt, reformer elképzelései voltak az építészképzés metodikájáról, s antik műveltsége az archeológiához is közel vitte. Nemcsak érdeklődési köre, de életútja is határátlépésekkel teli: a müncheni műegyetemi tanulmányok után Weimarban, Walter Gropius irodájában vállalt munkát, s a berlini éveket is beszámítva összesen tizenkét évet töltött Németországban. Egyéves Szovjetunió-beli, rövid görög és ötéves pécsi tartózkodás után végül Svédországban lelt hosszú távú elfoglaltságra és új hazára.

Viszonylag keveset épített, műveinek csekély hányada maradt meg eredeti formájában, ráadásul elkerülték a reprezentatív feladatok – nem csoda, ha nem tudunk épületeket kötni alakjához. Munkássága inkább tervrajzaiból bontakozik ki: ezek ízig-vérig bauhausos szellemiségű házak, melyeken a jellegzetesen elmozdított geometrikus résztömegek kiegyensúlyozott arányokkal kapcsolódnak egymáshoz. Kedvvel épített, idős korában sajnálta is, hogy az utolsó két évtizedben ez kimaradt az életéből, de valójában mindig is a nagy egészben való gondolkodás vonzotta: a várostervezés. Ehhez jó időben is született: a XX. század elejének városi modernizációja, az első világháború utáni újjáépítés illetve a lakáshiány megoldása, a Szovjetunió eszeveszett iparosítási láza és a skandinávok várostelepítő szándékai megannyi lehetőséget kínáltak.

Forbát-festmény

Nem véletlen, hogy a könyv legérdekesebb fejezetei ezekről a folyamatokról szólnak, hiszen Karaganda, Magnyitogorszk illetve a svédországi városrészek tervezése kapcsán két, társadalmilag, gazdaságilag és politikailag végletesen különböző munkamódszert, tempót és városalkotó ideológiát ismerünk meg. Csakhogy ami ezeket a fejezeteket lebilincselővé teszi, az máshol sajnos a könyv hátrányává válik, kivált a weimari és pécsi éveket ismertető szakaszokban. Ugyanis a 30-as évekbeli Szovjetunióban zajló – ráadásul ritkábban olvasható – események olyan érdekesek, hogy azt se bánjuk, ha kissé túlmutatnak a Forbát-monográfia határain. A kultúrtörténetileg összehasonlíthatatlanul közismertebb Bauhaus szerkezetének, céljainak és belső folyamatainak részletekbe menő ismertetése azonban indokolatlanul bőségesnek tűnik, s nem egyszer úgy éreztük, sokkal inkább az intézmény monográfiáját tartjuk a kezünkben, mintsem Forbátét. Ugyanez történt a pécsi fejezetnél is, ahol meg a szapora helytörténeti vonatkozások kerekedtek az építész alakja fölé. Le a kalappal a szenvedélyes kutatómunka előtt, de a járulékos tények hieratikus sorolása hihetetlenül megnehezíti a könyv használatát.

Forbát-tervrajz a Bauhaus-korszakból

Nagyon jó, hogy Forbát összes, Svédország előtti munkáját felsorolja és taglalja a szerző (melyek megnyerően gazdag képi dokumentációja igényesebb kivitelt érdemelt volna), de sokkal érdekesebbek a várostervezés kérdéseivel, bennük a lakónegyedekkel, sávházakkal és toronyházakkal foglalkozó bekezdések – hiszen éppen ezekhez való viszonyunk a legproblematikusabb civilként is. Forbát Alfréd ezeknek az építkezéseknek az egyik legnagyobb szaktekintélye volt: elhisszük születésük szükségességét, de még a sokemeletes pontház városképi kompozíciós, tájékozódási szerepét is, ugyanakkor ismerjük, hogyan vallottak kudarcot évtizedekkel később. „Miért építenek a svédek magasházakat?” – kérdezi Forbát egyik, 1954-ben megjelent írásának címében, választ azonban nem kapunk, mert a cikk sajnos csupán említődik a szövegben, pedig fontos lenne tudni, mit gondolt Forbát ekkor, és vajon mást-e például tizenöt év múlva. 

Berlin, Siemensstadt városterve, 1929.