|
Három óra múltán kiderül: ez nem sokkal rosszabb, igaz, ama másik sem sokkal jobb. Nem egykönnyen érthető, miért erőltetett a Szkéné-Picaro egy esztendő alatt két péhowardot a repertoárjára. Megközelítően azonos a két darab szereposztása, Deák Tamás és Regős János rendezése között nincs számottevő különbség, a dramaturgiai munka mindkét esetben sántít, figurák és tárgyak „átjátszanak” onnan ide, innen oda. Az épp a premier napjaiban létrejöttének negyvenedik évfordulóját ünneplő, népszerű műegyetemi alternatív színház s a többségükben hosszú-hosszú ideje velük tartó színészek hivatásszeretete iránti megbecsülés, vonzalom emelheti barátságossá és alkalmanként sajátságossá a menthetetlenül epikus jellegűnek maradt színpadi illusztrációt, a tizennégy karátos autó utáni tökkelütött kalandozást.
A cím értelmére, a történet menetére nem vesztegetünk szavakat. Aki nem ismeri Rejtő Jenő regényét, magára vessen; aki ismeri, most az sem ért belőle egy kukkot sem. Regős János (át)író-rendező legfőbb fogása, hogy erényt igyekszik kovácsolni a fogyatékosságokból, tehát mind a szöveg gyengéit (a cselekmény teljes követhetetlenségét), mind a megjelenítés szegényességét számtalanszor tudomásunkra hozzák. Ebben a káromló, flagelláns, kiábrándult vonásban bőven akad önkritika is („mi a f…-nak kell a legfontosabb járásba egy zongorát állítani” stb.), ám az előadás egyik legfőbb szervi baja az ismételgetés. Megismétlik, hogy (bocsánat az árulkodásért!) az NKA kevés támogatást nyújtott, s azt nem engedte – utólagos átcsoportosítással – a Csontbrigádra, vagy egy „Tizennégy karátos csontbrigád” bemutatására fordítani, mert erre a töf-töf dologra adta; a közreműködők bevált játékelemeiket ismételgetik (akiknek van), a tárgyak is repetitív módon szólalnak meg: a társbérleti lakószekrény, a villogó járgány kis gépkocsik, a „szegény színház” csak jelzett eszközei.
|
A zongorát nem volt fölösleges a forgalmas járásba állítani (bár persze lehetett volna máshová is), mivel a Regős írta dalszövegek Simon Attila zenéjére-billentéseire való eléneklése kedvezően élénkíti üde tisztásaival a szó-poén-szó-poén rengeteget. A „száguldás karambolokkal” műfajú Tizennégy karátos autó női vonala érdektelen: Szentes Katát elnyeli Anette Laboux szerepe, Zöldhegyi Sarolta a Csontbrigádból hozza férfivá öltöztetett önmagát, majd amikor emiatt káromkodik egy kiadósat, kap egy testre szabott, de a légiósregény-paródiától idegen feladatot. Rejtő nem a nőalakjairól nevezetes.
A Tana-Kovács Ágnes több képregény-jelmezébe is beöltöző főszereplő-epizodisták sorában Dióssi Gábor lassan-biztosan melegszik bele teendőibe; török Mehárja már a vásári abszurd határán táncol. Ficzere Béla sem valami fürgén mássza meg szerepeit, a második félidőben talál magára, s alighanem Verdier őrmesterként mondható nagyjából hitelesnek. Bereczky Péter kiöregedett bonvivánnak láttatja Gustave Laboux-t, Robin Lászlónak négy tennivalójából a Pincéré a legmegoldottabb, Regős János – akárkinek a képében fut be – szerény teremőr saját Rejtő-múzeumában.
 Deák Tamás és Ficzere Béla. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Kedélyesen döcögő összmunka, diákos jókedv, szolidáris közönség – a produkció halad, haladgat. Ha mégsem, maguk a játszók figyelmeztetnek, mennyire és miért nem. A díszletben (tér: Regős János és Tamás Gábor) közelítőleg elférnek a jelenetek, a kellemes közepes tempó nemigen bicsaklik, s várható, ha nehezen is, egyszer csak vége lesz e színházszerűségnek. Deák Tamás nem fülig Gorcsev, de a mosolytól meg nem válva formázza Gorcsev Ivánt, Szabó Attila Ferenc (Vanek B. Eduárd) – akárcsak a Szkéné másik Rejtőjében – a legsikeresebben, legösszetettebben adaptálja a kabaréjátszás színészi tolvajnyelvét az öregdiákok diákszínházának jel- és beszédvilágára. Tamásit két kis szatellit szerep elviszi Narrátorságából az önmagával karambolozó regősiádában; amint megint Narrátor, nyugodtabban ülhetünk helyünkön: az autó sofőrje nem ismer lehetetlent.
A színházi Rejtők buktatóiról, a verbálisnak hagyott gegek színpadi ürességéről nem szükséges ötvenedszer elmélkedni. Talán az a baj a Szkénében, hogy úgy játszanak Rejtő Jenőt, mint akik már rongyosra olvasták az életművét, s nem most indulnak felfedező útra.