Kérdés, hogy eközben mi volt az élete? A munka? A szerepek? Vagy esetében nem is lehet különbséget tenni a kettő között?
A vezetékneve Fürstről Füst lett. A keresztneve pedig Milán Konstantin. Előbbi névcsere oka az asszimiláció, utóbbié a különc apa szeszélye, aki fiatal korában megfordult a szerb király udvarában. A Füst-család udvara a Hársfa utcában állt, anyja a Dohány utcában volt trafikos. Füst, dohány, trafik. Micsoda véletlenszerű és stilizált dolog már ez is. Minél csináltabb, annál természetesebb. Nevének egyik része a zsidó kispolgárság asszimilációját jelképezi, nevének másik része pedig maga a rendhagyóság, királyt sejtet, pompás uralkodót. Életét így is élte le. Egyszerre volt a periférián, ugyanakkor azt a peremet, ahová gyakran magát is helyezte (ha éppen nem őt kényszeríttették oda), királyi udvarrá alakította.
 A fiatal Füst Milán |
A Petőfi Irodalmi Múzeumban a Nyugat-évforduló LégyOtt beszélgetés sorozatának utolsó megidézettje Füst Milán volt, akit az est műsorvezetője, Lévai Balázs rögvest a legtalányosabb nyugatosnak nevezett. Az, hogy mit is takar ez a jelző, az est vendégei izgalmas részletekkel árnyalták, ám az is kiderült, hogy ez a jelző képes magát Füst életművét is eltakarni. Azt az életművet, amely még a nagy munkásságokban gazdag huszadik századi magyar irodalomban is ritka. Versek, novellák, kisregények, egy világirodalmi léptékű nagyregény, esszék, esztétikai tanulmányok, drámák, visszaemlékezések, szexuál-lélektani feljegyzések – és ez még mindig csak az életmű egyik oldala. Ott vannak ugyanis a több kötetben kiadott levelek és a monumentális Napló, amely a maga kettős kódolásával Füst talán legtipikusabb műfaja is. Egyszerre szól a nyilvánosságnak, és egyszerre őrzi meg zárt intimitását. Ezért is lehet, hogy az est két meghívottja Forgách András és Schein Gábor is a személyességet emelte ki elsőnek Füst művészetével kapcsolatban. Forgáchot, aki alapos tanulmányt írt a Naplóról, mint mondta éppen azért, hogy elolvassa azt, különben képtelen lett volna rá, a Füst művei mögött kitapintható személyesség fogta meg először, és ma is ez tűnik számára a legizgalmasabbnak. Schein, aki monográfusa az írónak, ezt a sajátos attitűdöt stilizált személyességnek nevezte.
 Az idős Füst Milán |
Lévai első körben Füst meg nem értettségének okait firtatta. Forgách szerint Füst a műveit el tudta adni, de saját magát nem. „Jó költő, rossz színész” – idézte Déry Tibort. Más esetekben pedig rá is játszott a kudarcra. Ezzel kapcsolatban, hogy Füst mennyire rosszul, vagy legalábbis sajátosan reagált bizonyos dolgokra, Schein Gábor elmesélte: Füst 1948-ban felajánlotta Rákosi Mátyásnak, hogy szívesen tanítana retorikát a párt középkádereinek. Nem kérték őt fel. 1956-ban pedig Füst lesz az, aki ragaszkodik hozzá, hogy a forradalmat szocialista forradalomnak nevezzék. Ezzel, ha ez annak számít, jó lóra tesz, ’56 után nem kell magyarázkodnia. Forgách karakteresen kijelentette, hogy azért élt ő a legtovább, mert túl is akart élni mindenkit. Ahogy Nádas Péter írta A feleségem története német kiadása elé: „A magyar irodalom legnagyobb monománja volt, a legjelentősebb magyar hipochonder. Örökké kimerült, állandóan beteg, már ifjúként aggastyán, ő már csak a kegyes halálra vár. Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta.”
 Schein Gábor |
Milán király habitusáról két árulkodó anekdotát is elmesélt Forgách. A második világháború derekán Füst ebédre invitálta naphegyi házába (felesége volt a gazdag ékszerész család sarja, természetesen) íróbarátait. A barátok odafelé éhesen, korgó gyomorral elképzelték, hogy milyen jókat fognak majd enni. Az tény, hogy jónak ugyan jót ettek, csak éppen nem eleget. Füst méregerős feketekávét szolgált fel, és fejenként 1, azaz egy darab epret. Az eper persze iszonyú drága volt akkoriban, így nem lehet vitatni Füst nagyvonalúságát. A másik történet a IV. Henrik premierjére esett. A címszereplő Gábor Miklós a megérdemelt tapsvihar közepén felmutatott a páholyra, ahol az agg mester foglalt helyet. A közönség elkezdett arra tapsolni. Füst előrehajolt egy picikét. Még nagyobb taps. Még jobban megmutatta magát. Annál is nagyobb taps. Végül már teljesen állva tekintett az ő rajongó táborára. Vastaps. Gábor Miklós pedig ott maradt egyedül a színpad közepén. Függöny.
Ez a színpadi jelleg már Füst költészetében is érzékelhető, állapította meg Schein. Lévai összeszedte azokat a jelzőket, melyekkel jellemezni próbálják Füst líráját. Ezoterikus, esztétikus, avantgárd, arisztokratikus, szecessziós. Schein az utóbbit, Lengyel Balázs ajánlatát tartja a legpontosabbnak, azzal a csavarral, hogy erre a burjánzó, felfokozott beszédre egy másik szinten a vers ironikusan tekint. Ebben a kettősségben a költemények is színpadot, beszédteret kreálnak maguk köré. A másik meghatározó jelenség Schein interpretációjában az a kulturális emlékezet, amelyet Füst mozgat, vagy amely – tehetjük hozzá – őt is mozgatja. A görögség tapasztalata, a görögösség karaktere teljesen mást jelentett Füstnek, mint Babitsnak. A kulturális utalások Füstnél elveszítik rögzítettségüket, időben szabaddá válnak. Ez a viszonyulás megfeleltethető talán az archaikus terminusával is, szemben a klasszikus Babitscsal.
 Forgách András |
A főműnek mindketten A feleségem történetét tartják. Az önmagára reflektáló nyitott szerkezet, az egyes szám első személy komplex problematikája, a sajátos nyelvi idegenség, amelyet Füst barátja, az amúgy derék Fülep Lajos zsidós nyelvnek nevezett (nem éppen a legjobb időkben, ’43-ban), valamint az a sajátosság, hogy az igazság az mindig a pillanatnyi beszéddel egyenlő – néhány komponens, amely miatt ez a regény világirodalmi léptékű lett. Füst több tízezer oldalnyi jegyzetet készített ehhez a nagyregényhez. Minden mondata, tagmondatékelése mögött kihallható ennek a nyelvi idegenségnek a természetessége. Erre a hihetetlen műgondra, átírás-kényszerre több példát is felhoztak az est során. A Catullus című drámát, mintha gyengítette és kiszárította volna a folyamatos átírás. Beszédes ellenpélda a döbbenetesen erős dráma, a Boldogtalanok, melyet három hét alatt írt meg, egyetlen lendületből. Forgách szerint a drámairodalmat legalább ötven-hetven évvel megelőzve alkotta meg az egymondatos-technika tökéletes dramaturgiáját.
Tőle azt is megtudhattuk, hogy melyik volt Füst kedvenc szava: az alighanem. Esetleg ekképpen írva: az aligha nem.
Kapcsolódó cikkeink: Nyugat 100 (gyűjtőoldal az emlékév eseményeiről)