Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KLASSZIKUSOK AZ ANDRÁSSY ÚTON

A Budapesti Filharmóniai Társaság koncertje
2008. dec. 10.
December 8-án Howard Williams vezényelte a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát az Operaházban adott bérleti hangversenyén, s az est sztárvendége Rost Andrea volt. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsor a bécsi klasszika keresztmetszetét nyújtotta – legalábbis a szerzők tekintetében: Haydn, Mozart és Beethoven egy-egy darabját az ugyancsak Bécsben működő, és rövid életét Beethoven születése és halála között leélő cseh komponista, Jan Václav Voříšek egy kompozíciója követte. Jóllehet a művek szinte pontos időrendben hangzottak el, a műsor (egy Haydn-szimfónia, két Mozart-hangversenyária, szünet, egy Beethoven-nyitány és egy Voříšek-szimfónia) egy kissé mégis ötletszerűnek, fésületlennek hatott. Bizonyára a többtételes és a rövid darabok váltogatása, illetve utóbbiaknak – különösen a nyitánynak – a program közepére kerülése miatt. Feltétlen dicséret illeti viszont a műsor szerkesztőit a nem teljesen ismeretlen, de mégis ritkaság-értékű és rendkívül üde Voříšek-szimfónia műsorra tűzéséért.

Howard Williams
Howard Williams

A programból a kezdőszámként eljátszott 88-as Haydn-szimfónia (G-dúr, ún. Oxford) bizonyult a zenekar és karmester számára egyaránt a legkevésbé „testreszabottnak”. Egy kicsit időutazás részesének éreztem magam e Haydn-játék hallatán, amelyhez igen hasonlón nőttem fel zeneileg a 60-as és 70-es években. Nagy, hömpölygő karmesteri mozdulatok Howard Williams részéről, ebből következően sok esetben elsétálás a végtelenül differenciált zenei folyamat jelentős eseményei mellett; a szólókban sok statikus „lejátszás”, amely a zenei ív rugalmasságát, súlypontjait, feszültségeit, azaz élő mivoltát, a lényegét nem realizálja; a beszédszerűség hiánya, a mégoly recitativószerűen megkomponált pillanatokban is. A fúvósok egy icipicit nincsenek összehangolva; a vonósok, leginkább az első hegedűk, némiképp szétszólnak. Mondhatjuk úgy is, hogy a jó Haydn-szimfónia-előadáshoz az összes előadó tejes intenzitású, szólistaszerű magatartására van szükség. Ebből a „szolid, de nem az igazi” jellemzésből hadd vegyük azért ki a menüett előadását, amely a többi tételnél izgalmasabban, színes pianissimo-hangszínekkel szólalt meg; másfelől pedig az első fagottost, aki az egész hangverseny folyamán kiemelkedő teljesítményt nyújtott: amikor megszólalt, máris „kigyúlt” egy szín, egy jelenlétbeli intenzitás.

Rost Andrea
Rost Andrea

Rost Andrea két Mozart-hangversenyáriát adott elő a zenekar kíséretével: a K 583-as Vado, ma dove? kezdetűt, majd a K 528-as Bella mia fiammát. A két ária csupán két év különbséggel keletkezett, ám igen különböző céllal. A K 583 betétáriának íródott egy Martín y Soler-opera, egy buffa számára; a másikat pedig afféle baráti kedvességként, régóta ígért „jutalomáriaként” komponálta a Don Giovanni bemutatójához kötődő prágai tartózkodása során a baráti Duschek-házaspár énekes hölgytagjának, Josephának. A két darab közül a második a jóval nagyobb szabású, személyesebb, drámaibb, sőt „démonibb”. Ez a kvázi-operai anyag már magasabb színvonalat, még jobb zenekari és karmesteri teljesítményt hozott; de a főszereplő természetesen az énekes, Rost Andrea volt. Talán szubjektív véleményem szerint úgy adta elő ezeket az áriákat, mintha Bellinit énekelne: nagy amplitúdójú vibratóval, a romantikus operaéneklés szabadságaival, itt-ott portamentóval. Ha azonban ezt az éneklésmódot mint kiinduló adottságot elfogadjuk – és miért ne fogadnánk el, amikor ezt oly szuggesztíven, lényéből adódóan teszi –, akkor teljesítménye egyértelműen nagyszerű volt, és teljes mértékig igazolta mind az énekesnő nemzetközi hírnevét, mind pedig azt a jól érezhető lelkesedést és szeretetet, amellyel a budapesti közönség produkcióját fogadta. Rost Andrea előadása technikai értelemben a legkisebb részletbe menően csiszolt és magabiztos; intonációja sziklaszilárd, zenei elképzeléseit szuggesztíven és maradéktalanul meg tudja valósítani, s produkciójából nem hiányzik a személyes kisugárzás sem. Különösen a Bella mia fiamma volt érzékeny, erőteljes és szuggesztív, méltó a mozarti érzelmi komplexitáshoz.

Jan Václav Voříšek
Jan Václav Voříšek

A szünet után Beethoven Coriolanus-nyitánya következett, amelynek atmoszférája, megformálása rendkívül szép volt; a kvázi-romantikus tabló, amelynek elsősorban az egésze lenyűgöző, nem pedig apró részletei. Ez nem jelenti azt, hogy a részletekkel ne lett volna minden rendben. A második részre a fúvóskar látványosan magára talált (különösen a kürtök remekeltek), de a vonósok is sokkal homogénabban szóltak. A nyitány kicsengése pedig lélegzetállítóan szép volt. A zárószám, Voříšek D-dúr szimfóniája (a szerző egyetlen műve ebben a műfajban) felszabadultságával és lendületességével kontrasztálta Beethoven súlyos pátoszát. A szerző, aki jó barátságban volt Schuberttel, úgy alkalmazza a korai romantika – nem is egyszer az ifjúkori Schubert-szimfóniákra utaló, egyszer-kétszer Mendelssohnt megelőlegező – hangszerelési és harmóniai fordulatait, hogy közben az első két Beethoven-szimfónia derűs hangját folytatja. Egyéni, színes és rendkívül szerethető darab Voříšek szimfóniája, amelyet zenekar és karmester nagy kedvvel és ezúttal a részletek (pl. a II. tétel csellószólója!) tekintetében is igen szépen adott elő. A közönség nagy tetszéssel fogadta a hangversenyt, s ha az első rész végén Rost Andreától nem kapott ráadást, most vigasztalódhatott egy kis, az ünnepi hangulatot megelőlegező, vidám ráadással.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek