A szegedi Román Filmnapok egyik estéje a rövideké volt, hatot vetítettek le a 2007-es termésből, s egy kivételével valamennyi díjat nyert valamelyik európai filmfesztiválon. Nem sejtettem, mire ülök be, hogy lírát vagy drámát kapok-e (beidegződésből ez a két alternatíva tűnt valószínűnek). Közben kiderült: egyiket sem (nagyon), de iróniát bőven.
Nehéz élet |
A Nehéz élet (rendezte: Gabriel Sarbu, 20’) poénnal záruló lineáris történetet mesél el sok humorral. A közlekedési dugóba rekedt fiatal nő autóját megtámadja egy férfi a lány táskáját követelve. A közeledő rendőr láttán beugrik a kocsiba, és kettesben hajtanak tovább. Az áldozat sakkban tartása helyett azonban már az első méterek után a lány oktatójává kénytelen válni, mert az katasztrofálisan vezet. Civódós utazás kezdődik, melynek előbb az a célja, hogy a fiú lepattanhasson, majd hogy a lány időben beérjen a munkahelyére, ám közben a fogvatartóból szép lassan fogoly lesz.
A Stefan (rendező: Stanca Radu, 13’) vinnyogó nevetésre ingerlő, szatirikus opusz a régi, nagy eszmék mai élhetetlenségéről, témája az István fejedelem emlékére rendezett iskolai ünnepség. Stefan – akinek személye a mi Mátyás királyunkhoz mérhető – megszemélyesítője tökéletesen alkalmatlan a feladatra: tömzsi, suta mozgású, motyogósan beszélő kisfiú, akinek a zengő, archaikus szöveget előbb a tanár, majd otthon a szülei próbálják a fejébe verni. Végül a családi videózással kísért műsor ugyanolyan szánalmasan sikerül, mint az első próba, amiért a szülők a tanárnőt hibáztatják.
A Velence című kézi kamerás videóban (rendező: Florin Piersic Jr. 8’) végig egy öregember fejét látjuk, aki telefonhívásaival a légitársaság alkalmazottját kergeti őrületbe, végül a barátját tárcsázva hahotázva közli: ma megint velencéset játszottam!
Hullámok |
A Hullámok a legfanyarabb darab mind közül (rendező: Adrian Sitaru, 16’), s a szegedi válogatás egészét tekintve díjhalmozó: öt fesztiválon zsebelte be a legjobbnak járó elismerést. Az igen finoman kormányozott kétélű történet két család tengerparti strandolását követi. A két „szál” a vízben találkozik: a (másik családhoz tartozó) férj közvetlen közelében az egyedülálló fiatal anya belefullad a tengerbe, amiről a férfi nem hajlandó tudomást venni. Közben a sötét bőrű fiatal srác, akire az asszony sérült gyermekét bízta, meglóg a nő értékeivel, aztán a nap végén véletlenül összeütközik a hazafelé tartó családdal, mire a feleség lecigányozza a kisfiút karjaiban tartó fiatalembert.
A Lépcsőház (rendező: Ciprian Alexandrescu, 16’) színtiszta abszurd: egy panelház szemétledobójának alján holttestet találnak, ám az egymás után érkező lakók fokozódó érdeklődése egy pillanat alatt elmúlik, amikor kiderül, hogy a hullát senki sem ismeri.
Lépcsőház |
A Humanitárius segély (rendező: Hanno Höfer, 17’) röhejes parabola, mellesleg nem érdemes éhesen nézni. Egy mikrobuszból ócska fogorvosi rendelő berendezését pakolja a falu főterére három nyugatias kinézetű fiatalember, akiket a következő napokban hálából vendégül lát egy-egy szíves paraszt család. Amolyan kis lagzikat ülnek sorjában, végül útra kelnek a minden jóval dugig rakott autóval. Amiből a határon még az utolsó szál kolbászt is kiparancsolják a szigorú fináncok…
Ha most már tényleg és rendszeresen jönni fognak a román filmek, a „csehszlovák” humor után megtanuljuk az övékét is, ami nem is lesz nehéz: harsányabb és egy csipetnyivel fűszeresebb, mint volt északi szomszédainké, de a teatralitás illik is délies temperamentumukhoz. Egyébként a román alkotók iróniája is a szociológiai középen élvezkedik, kifejezetten örültem, hogy se újgazdag bunkót, se mélyréteget nem raktak a filmjeikbe, maradtunk abban a világban, ami oly ismerős: a sajátunkéban.
Miért divat a román film? – hangzott el a kérdés a vetítést követő beszélgetésen. A válaszok ömlesztve: mert vonzó a történetek egzotikuma, bátor, nyílt a fogalmazása, mert létezik egy dogma-szerű, puritán, kézi kamerás vonulat, mert gyakori bennük a leleményes humorral átszőtt szórakoztató jelenet, továbbá a filmek tele vannak apró szellemességekkel, a nagy témákhoz egyszerű eszközökkel nyúlnak, ergo a magasztos témát is pátoszmentesen adják elő, s egyáltalán nem félnek az öniróniától.