A Hajnóczy-recepció számottevő része vagy puszta szociológiai-pszichológiai háttéranyagként vagy ellenkezőleg: a szakralitás terébe emelkedő szenvedéstörténetként próbálja értelmezni élet és mű zavaró, túl szoros összefonódását.
A halál kilovagolt Perzsiából című Hajnóczy-kisregény narratíváját értelmezte már orvosi szakirodalom az alkoholizmus pontos, az addiktológiai leírással egyező tünet-együtteseként, s ugyanezt a szöveget az irodalomtudomány a mámor, a felfokozott éberség szakralitásteremtő kísérleteként, kudarcaként is olvasta. A két értékelés távolsága mégis inkább látszólagos, és csak a nézőpontok, a fogalomkészlet szempontjából különböző, hiszen míg utóbbi az alkoholfogyasztás egy korábbi, a testi tüneteket, a függőséget, a „puszta nyomorúság”-ot negligáló diskurzusára épít, az orvosi leírás a szöveg címével, jelképeivel, biblikus hátterével, vagyis irodalmi megformáltságával szemben marad tanácstalan. A helyzet, a súlypontok és azzal együtt a kánon kijelölése a fenti, sajátságos okok miatt bizonyára még sokáig változatlan marad, ezért elsősorban azok az értelmezések segíthetik a Hajnóczy-életmű árnyaltabb befogadását, amelyek akár felvállaltan és ugyanakkor radikálisan szakítanak ezzel a dichotómiával.
 Hajnóczy Péter |
A szegedi, Cserjés Katalin vezetésével működő, oktatókból, PhD-hallgatókból, meghívottakból álló Hajnóczy-műhely évek óta intenzív munkával igyekszik változtatni a helyzeten, s a szakmai sokszólamúság, az intézményi háttér együttesen olyan, az irodalomtudományos élet azóta klasszikussá váló alapkutatásaira emlékeztet, mint például Balassi Bálint, Arany János vagy épp Füst Milán életművének újraértelmezése a 70-es és a 80-as években. A Hajnóczy-műhely megjelent két kötete (Hoválettem, 2006. és Da capo al fine, 2008.), a generációs kapcsolatok pedig azt bizonyítják, hogy nem alkalmi megszólalásokról, hanem a párbeszédet szinte kikényszerítő jelenlétről van szó.
Az idei, kétnapos konferencia huszonkét előadása, illetve az első nap estéjén tartott kerekasztal-beszélgetés kötetnyi anyaga természetesen nem azonos színvonalú, mélységű kutatási fázist képvisel, hiszen a közönség hallhatott nyomdakész előadást és a folytatást olykor kínosan kereső, önvallomással keveredő élménybeszámolót is.
A nagylélegzetű, tanulmány-értékű előadások közé sorolható például Hoványi Márton bibliai párhuzamokat és az apokaliptika hagyományát középpontba helyező értelmezése vagy Szkárosi Endrének A költői nyelvkezelés változatai című szövege, amely Hajnóczy „új narrációs paradigmáját” járta körül A parancs kapcsán. Szintén kiemelendőek azok a prózapoétikai vizsgálatok, amelyek igyekeztek elkerülni a már említett, a vallomásosság és az öngyógyítás/pusztítás kettősségén keresztül feszültséget teremtő érvelést: Faragó Kornélia a kérdezésben fellelhető „értelemhiány”, a „dialogikus várakozás” struktúrateremtő szerepét emelte ki Hajnóczy prózájában, a szervező, Cserjés Katalin pedig a szerző szövegeinek túlságosan is komplex, s ezért valójában referencia nélküli címeiről tartott előadást.
Kevéssé tartom sikeresnek, de mindenképpen az összképhez tartozik, hogy a konferencia néhány előadása tovább szaporította a kultikus beszéd, a „megélt valóság hitelesítő erejének” legendáriumát – ez főleg a kerekasztal-beszélgetés oldott hangulatában vált dominánssá, de Alexa Károlynak a munkás- és írói létet sorsképletbe tömörítő, anekdotázó előadása vagy különösen Demény Péter színvonaltalan, az irodalmiságon kívüli problémafelvetése („Milyen külső és belső okok kényszerítették [sic!] Hajnóczy Pétert, hogy önnön alkoholizmusát műveinek tárgyává tegye?”) remélhetőleg nem párbeszédet megnyitó, hanem sokkal inkább egy nézőpontot lezáró tapasztalattá vált a szövegértelmező műhely számára, hiszen ez a megközelítés nyilván semmit nem tud kezdeni például a látomásos szerkesztéssel, a vendégszövegekkel, a gyakori egzotikum-kereséssel, az intertextualitás problematikájával vagy Hajnóczy műfaji kísérletezésével.