 Zichy Mihály: Bál Helsingfors vasútállomásának épületében II. Sándor cár tiszteletére |
Zichy-nek majdnem sikerült a nagy ugrás – még karikatúra is lett egyik festménye motívumaiból, ami a legnagyobb siker a napilapok és újságírás forradalmának idején –, de megfigyelői érzékenységének határt szabott a szolgálat, a napi mennyiség, amit termelnie kellett. Paradox módon hallatlan könnyedsége és készsége, valamint gondossága akadályozta meg abban, hogy a legnagyobbak közé kerüljön. De a Nemzeti Galériában most bemutatott gyűjtemény Zichy-t nagyon sok ismeretlen oldalról mutatja be: humor, páratlan megfigyelési készség, fekete melankóliával átitatott fantázia és mérnökien pontos szerkesztés, amelyről föl sem tűnik, hogy meg van szerkesztve, annyira spontán és áttetsző.
 Az ember tragédiája. Athén. |
"Mikor jönnek már a magyarok?" – kérdezte aggodalmasan és kissé irritáltan a középkorú, de inkább nyugdíjas hölgy a férjétől: valószínűleg arra gondolt, hogy mikor jönnek már a magyar témájú rajzok? Hárman majdnem egy ritmusban haladtunk, pontosabban a férj ugyanúgy elálldogált a kiállítás középső és legérdekesebb részénél, a cári udvarban és környékén készült akvarelleknél, kártyalapoknál, színielőadásoknál, koronázásoknál, esküvőknél, díszvacsoráknál, vadászatoknál, kártyapartinál, élőképeknél, pétervári és moszkvai utcai típusoknál, mint én, azaz annál az anyagnál, amelyik még soha nem járt Magyarországon, és ami miatt ez a kiállítás, gondolom, itt és most létrejött, és próbálta a feleségét csitítani, de ő nem nyugodott meg. Az Ermitázsból érkezett százdarabos kollekció, ami csak töredéke az Oroszországban készült Zichy-műveknek, egyre jobban idegesítette. A kiállítás utolsó termében kitett Madách-illusztrációkhoz megint egy ritmusban értünk: "Na végre!" – sóhajtott föl. (Nem tudom, látta-e tíz lépéssel odébb egy piciny ficakban szemérmesen elrejtett erotikus rajzokat, amelyek előtt egy tíz éves kisfiú csellengett, amikor arra jártam.) Pedig Az ember tragédiájához készült szénrajzokat minden iskolás ismeri, nem is álltak olyan tömött fürtökben a nézők, mint egy-egy parányi orosz akvarell előtt.
 Mentőcsónak |
És rögtön jött Luther Márton a tintásüvegével, és rögtön jöttek a bántalmazott és méltóságteljes zsidók, a pontosan kicentizett kompozíciójú monokróm jellegű olajképek, és rögtön jöttek A rombolás géniuszának diadala vázlatai (az első nekifutásoknak még A démon fegyverei volt a címe), amelyeken szintén nem túl sok nemzeti karaktert fedezhet föl az ember – kint az előcsarnokban, a vörös márvány lépcsők fölött megtekinthető teljes életnagyságban (4,5 x 5,5 méter), furcsa, elidegenedett, kétségbeesett, allegorikus, háború- és egyházellenes kiáltvány, meglehetősen depressziós alkotás. És közben Erzsébet királyné Deák ravatalánál, amelynek utolsó változatáról Zichy szolgálatkészen eltüntette a Kossuth által adományozott pálmaágat: a kép első, bámulatos szénvázlata Gulácsy-t idézi, és ezen kívül még skót vadászok, skót táncosok, és Falstaff (több változatban) és Richelieu (némileg pikáns pozícióban).
 Előszoba a cári palotában |
A magyar hölgy ugyanúgy meglepődött, mint jómagam. Ő egy nagy nemzeti festő kiállítására érkezett, és meglepődött, hogy sem zsánerképeinek témáiban, sem rajzainak stílusában Zichy nem alkalmaz valamilyen elképzelt hősi XIX. századi nemzeti stílt, habár a kaukázusi rajzokban – mint korai festményeiben is – igyekszik romantikus lenni (amikor a Lermontov-ihlette sorozatot készítette, még nem járt a Kaukázusban, elbeszélések és egzotikus ruhadarabok nyomán alkotta meg virtuóz sorozatát), hogy itt egy, hogy így fejezzem ki magam, meglehetősen városi, udvaronci, éles szemű, keserű és kozmopolita szellem nyilatkozik meg, amelyik ráadásul kifejezetten orosz (és grúz) kötődésű. Európa és Ázsia határán, egy bigott és korrupt uralkodóház szolgálatában telt Zichy festőművészi pályája – kis párizsi kilengéssel 1874 és 1879 között, amelynek egy fájdalmas kudarc volt vége. Ugyanis A rombolás géniuszának diadalát végül nem állították ki a Világkiállításon, és az e körüli huzavonába, elutasításba, Munkácsy diadalába Zichy majdnem belerokkant – nos, mindezt én sem tudtam Zichy-ről. Arany-balladáinak illusztrációit ismertem, a Tragédiáéit is, különösen a Hidavatást kedveltem, valamint egy osztálytársamnál többször is átlapoztuk erotikus rajzainak titkos albumát.
De azt sem tudtam, hogy fotóretusőrként dolgozott egy ideig (első megrendelőit így szerezte, megmutatta, hogy jobbat tud ő, mint a fénykép) – abban az időben, 1849-ben, amikor kilépett a cári udvar szolgálatából, mivel az orosz hadsereg leverte a magyar forradalmat (mint életrajzírói írják, politikai okok miatt, habár a cár unokahúgának festőművészi fejlődése – állása szerint az ő tanára volt – sem túlzottan lelkesítette). Később már nem volt olyan finnyás, és visszalépett. Többször is. És miközben érezte, hogy a sok udvari feladat, a folyamatos megrendelések ugyan biztosítják számára a biztonságot, sőt, a gazdagságot is, de végül a tehetsége elaprózásához vezetnek, egész életében készült a nagy műre.
 Alekszandr Alekszandrovics nagyherceg és Márija Fjodorovna nagyhercegnő esküvője (Forrás: mng.hu) |
Tragikus, de számomra legkedvesebb rajza egy tizenhárom éves korában készült önarckép, amelyen szinte düreri kvalitásokat mutat. De túl szigorú vagyok, nagyon sok minden tetszett nekem ezen a kiállításon. Például a Katonai manőverek a vörös faluban című képeslapsorozat, amelyet úgy néztem, mint egy Mihalkov-filmet, vagy az Előszoba a cári palotában, vagy a hosszú tekercs, amely Liszt Ferencet is megihlette – és egyik kis rajzán mint karmestert ábrázolja is –, A zene elkísér a bölcsőtől a sírig: megbízható, finom, sőt, káprázatosan finom rajzok és akvarellek. Zichy-nek sikerült a könnyedséget a súlyossággal tökéletes egyensúlyba hozni, a kompozíciókról fel sem tűnik, hogy kompozíciók, olyan természetes létezésük van, a rajzokat szinte tudományos gonddal állítja elő, mégis spontánnak és frissnek hatnak: mint az, amelyiken a Téli palotában együtt reggelizik a német császár és az orosz cár, kinéznek az ablakon, eszmét cserélnek a világpolitikáról, vagy a feleségeik szeszélyeiről.
A kiállítás március 23-ig volt megtekinthető.