62 nap

Magától értetődőnek tűnik a kétéves kihagyásokkal készült 62 nap (bemutató: 2001-ben), az Angyaltár és a Pre-Actio sorba illesztése és összekötése, majd maratoni haláltúrává szervezése még akkor is, ha fennáll a kockázat, hogy megoszlik a figyelem, s lehetetlenné lesz a fókuszálás. Két színházi installáció fog közre egy harmadik, kvázi színház – kvázi installációt. Az önmagukban is összetett és nehéz darabok egymást követve bizonyos fokig veszítenek megrendítő erejükből, mert a szemlélő fokozatos érzéstelenítésen vagy inkább „elérzéketlenedésen” megy át. Az érzékeken és érzelmeken keresztüli befogadás az értelmi percepcióra szűkül. Ugyanakkor viszont a szerkesztés, a részeket összekötő kerettörténet lehetőséget teremt a teljes kívülállásból való rátekintésre, a háborítatlan szemlélődésre. Sokkal inkább, mint ahogy azt a színház egyébként megengedné. Pedig benne járunk, eszünk, „szerepelünk” az előadásban…

Idegenvezetőnek öltözött szürke ruhás, sárga sapkás-esernyős fiatal lányok, angyalszerű lélekvezetők kalauzolnak állomásról állomásra. A Trafóban a 62 nap különös hangulatú installációja fogad, melynek képi és érzékekre ható ereje a trilógia legütősebbje. A színpadnyi területen mintegy fél centiméter mély állóvíz tükrözi vissza a magasból belógatott, mintegy az égből a földre zuhanásuk közben egyszerre csak időtlen mozdulatlanságban és súlytalanságban rögzült négyzet alakú lapokat, „mennyköveket”: elvont, asszociáció-gazdag tér.

62 nap

A felülről megvilágított táblák tükörképét lábunkkal hullámzóvá tehetjük, várva az elsimulást. Át is gázolhatunk rajtuk. Vagy közel hajolhatunk őhozzá, a magát éhhalálra ítélt emberi lény víz födte, hologramszerű másához, aki a szűkre szabott tér miatt embriószerű pozícióban mozog, fészkelődik, miközben érzem, ahogy a nedves hidegség cipőmön keresztülhatolva célba ér. Félelmetesen találó ábrázolása ez a földi élet valamely zavaros bugyrából a megvilágosodásra vágyó embernek, aki le akarja győzni az anyagot, a testet, a lélek börtönét, mint azt egykor Buddha, Mózes, és Jézus tette – halljuk a hangszórókból szóló monológot. 40 helyett 62 nap – megvilágosodás a halál?

Pre-Actio

Az Angyaltár, mely a korábbi bemutatóhoz képest lényegi, kényszerű változáson esett át, szinte kedélyesen indul, angyalkáinkat követve buszos társasutazásra indulunk a budapesti éjszaka kulisszái mögé, az ülésekre helyezett papírzacskós úti-ellátmány társaságában. Az angyal szörnyűséges tettekről számol be, várandós anyák fellógatásáról, újszülöttjüket a vízbe vető asszonyokról, a Fradi pálya alatti tömegsírról, miközben cukorkával kínálja végig az utasokat. Kislányos, szenvtelen hangja megnehezíti a bizarr idegenvezető-monológ sorai közt való olvasást, a rémségek sorolását megakasztó hányása csak a MU Színház terébe érve nyer értelmet. Miközben fekete abrosszal terített asztal, rajta étel, ital, s – a morbid szakralitást fokozandó – babapiskóta vár ránk, és az utasok többsége rögtön él is a kínálkozó alkalommal, addig a posztamenseken elhelyezett átlátszó búrák alatt fekvő gumicsecsemők lassú sistergéssel elenyésznek, angyallá válnak.

Gergye Krisztián a Pre-Actióban

A végére maradó Pre-Actio egy öngyilkos merénylő utolsó 40 percét rögzíti, finom utalásként a 40 napra. A tér közepén óriás asztalnyi méretű doboz-színpad áll. Tévéképernyőn jön a verbális, a padló síkjához közel helyezett 1×1 méteres átlátszó tárolóban a vetített, képi üzenet. A düh ismerteti meg magát, mely arra késztet, hogy az ember önmagát élő bombaként használva megsemmisítse a világot, a lelkes anyagot. Nincs moralizálás, bemutatás van. A képen Gergye Krisztián látható, amint a sokféle étellel telerakott asztal – hot-dog, rizs, saláták, öntetek stb. – fölé hajolva habzsol mindent, válogatás nélkül, majd miután haját, ágyékszőrzetét leborotválja, a virtuális térből egyszerre csak köztünk terem. A trilógia részeként, az elcsigázott haláltúrás szemlélődésben soknak érzem Gergye lényét, csupasz testének látványát. Mozgása – akárcsak az elszenesedett ruhát-plüssmacit tároló dobozokból a köré szórt fehér kavicsra folyó művér – túlesztétizáltnak hat nemcsak ebben a dramatizált installációban, de a trilógia többi részéhez képest is. Ami változatlanul hat, az a hangtalan robbanás, és az azt követően felcsendülő „lila” zene, ez a reménycsúfoló, kiábrándult feloldás.

Pre-Actio. Jókúti György fotói (Forrás: Kortárs Drámafesztivál)

A Halál-tours Trilógia nem „ott”, „akkor” hat. Helyenként kifejezetten vontatott, számos momentum erőltetett. Újra felidézve a három, nagyon személyes halál-alapállást mégis kirajzolódni látszik a bennük bejárt spirituális út: a szellem beköltözése az anyagba, az azonosulás, s végül az anyag szellemivé való visszaalakulása. Valahogy így, egy (piskóta)falatnyi alkímia, ami nem veszi túl komolyan megát – tehát épp ezért komolyan veendő.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a 7. Nemzetközi Kortárs Drámafesztivál gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Százados László: "62 nap" – halál útinapló
Kutszegi Csaba: Művészettel a bűnmegelőzésért
Vida Virág: A trilógia neve: halál