 Jelenet az előadásból |
Nem könnyű a válasz, mitől lett balsiker a már Budapesten is oly sokszor megtapsolt Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Sirály-előadása. Szerepeinek fejedelmi ura, Nemes Levente cinikus-spleenes Dorn doktor helyett szentenciázó tiszteletesként döng a színen. Gajzágó Zsuzsa (Arkagyina) kontúrtalan, középkorú, hideg vidéki asszony, akit valami félreértés folytán nagy színésznőnek neveznek, s mintha ezt olykor maga is elhinné. Testvérét, a korán nyugdíjba kényszerült, mindenestül kudarcos életű koravén Szorint Váta Loránd mesterkélt hangok özönével alacsonyítja rokkant félbolonddá. Veress László (Samrajev) annyi sztereotípiát összehord, amennyit csak egy jószágigazgatóba lehet, s épp abból nem látszik benne semmi, amit ezúttal, a szokással ellentétben, kiírtak a színlapra: hogy nyugalmazott hadnagy. Kicsid Gizella (Zarecsnaja), akit nemrég nem győztünk csodálni az Yvonne, burgundi hercegnő debil címszerepének bambán összetett lelkisége, a fiziológiai rútság eljátszásának esztétikai szépsége miatt, most mint jelentéktelen lányalak-árny surran, susog, sóhajt, sikolt. Ő lenne Nyina, a „Sirály”.
 Váta Loránd |
A vendégrendező Kiss Csaba egyetemi oktatóként, íróként, olvasóként egyaránt kitűnően ismeri és érti a csehovi életművet. Pontos, puritán szándékok érződnek is munkájából. Újszerűek ugyancsak. A kerti színpadot, az első felvonás „színház a színházban” jelenetének színhelyét úgy ácsoltatta, hogy az akasztófaszerű tartóoszlopról lelógó, szétnyitható függönyt az előtérben állítsák fel, Trepljov némiképp holdkóros darabjának nézői pedig jóval hátrébb, tehát velünk szemben foglaljanak helyet. Ez a megoldás a mozgássorok ellenére részben elfedi a háznép általában nem rokonszenvező, gunyoros reakcióit. Viszont – még az estéli „világdráma”-prezentáció előtt – aki csak teheti, kipróbálja a színpadocskát. Ahogyan – úgymond – egy regénye mindenkinek van életében, úgy talán egy fellépése is. A bottal járó, roskatag Szorin egyensúlyozó mutatványt balettozik a széthúzott vitorlák között. De bármily okosan-találóan jellemző e szcenírozás, Arkagyináék reflexióiról aztán csak le-lemaradunk, a Trepljov-darab főszerepét megformáló Nyina pedig jóval a színpadi színpadon innen, már-már a befogadó Thália Színház nézőterén kénytelen játszani.
 Kicsid Gizella és Pálffy Tibor |
Többféle előnytelen messzeség támad. Például a szomszéd földbirtokos lánya, a majdani színésznő-„Sirály”, aki egyelőre izguló műkedvelő, roppant messzire kerül a másik famíliától, az alkalmi publikumtól, amelynek sorában egy díva, egy sikeres író (Trigorin), egy magát szakértőnek vélő locsogó, egy világpolgár, egy szolidáris értelmiségi is helyet foglal. Az utóbbi: Szorin, Trepljov nagybátyja. Ő sem a konvenciók szerint jelenne meg Kiss értelmezésében. Sokkal odaadóbban, már-már szerelmetes féltéssel, a gyermektelen férfi utódkeresésével szereti, védi Kosztyát. A negyedik felvonás életről-halálról döntő, Kosztya és Nyina közötti fojtott beszélgetését is hallja, motyogással kíséri: az immár félhalott, összegubbaszkodó férfi ágya egy térbe csúszik a fiú írószobájával. (De miért mondja e beszélgetésben a „Sirály”, hogy szembe találta magát még mindig mementóként álló egykori kerti színpadukkal? A függönyzetet szemünk láttára bontották el.)
 Szalma Hajnalka, Gajzágó Zsuzsa és Nemes Levente |
Sajnos a méltányolható, rokonszenves kezdeményezések úgy távolodnak el önmaguktól, ahogy azt a színpadi színpad térképzésével igyekeztünk érzékeltetni. Váta elképesztő hamissággal játssza félre szerepét, Nagy Alfréd mindössze kisfiúsan kedves Kosztya. A játéktér keltette, enyhén szürrealisztikus hatások (Szorin egyszer mintha a meredek, fűzöld természeti falra: mezőségre, tóra, égre akarna felkapaszkodni tehetetlenségében stb.) kétségeket támasztanak a helyenként meghökkentő zavarossággal vezetett egyszerű cselekmény átlátásában. Ugyan miképp tologathat a nehézkes jelképiséggel síri világítású negyedik felvonás végén Medvegyenko tanító (a szabványokhoz igazodó Diószegi Attila) babakocsit, mikor felesége, a rossz anya Mása (a papucsban csoszogó, jelentéktelen Szalma Hajnalka) mellől csupán az imént vágott neki az ítéletidőnek, hogy – sok kilométerre innen – legalább ő, az apa végre a kisgyermekük mellett legyen? De Nyina szimbolikus visszasettenkedése se sokkal jobb fináléként (amikor Arkagyináék még nem, de Dorn már tudja Trepljov öngyilkosságának tényét; Nyina, a hűtlen szerelmes pedig esetleg sejti).
 Kicsid Gizella. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Téves elgondolás, hogy ezekért a félrefogásokért végül is Bartha József díszlete a hibás, mivel szétoldja, rosszul jelöli ki a teret. Ezt teszi, ám épp annyira előnytelenül teszi, amennyire Kiss instrukciói fonákjukra fordulnak. A fonottasan szitaszerű, rusztikus bútorok és tárgyak szétszórtsága, áttörtsége kifejezi a boldogtalan alakok létbevetettségét, ám folyton fejtörést okoz, hol terülnek el, mennyiben reálisak az élethelyszín tényleges szegmensei. A fémbútor nádbútorrá válna, a harmonikázó szárnyú rongyjátékszer-sirály (a lelőtt, majd kitömött madár) minimális valóságosságától megfosztva adna „művésznevet” a Trepljov vonzköréből Trigorin bűvkörébe szédülő Nyinának, a vacsorázni indult Arkagyináék énekelve, az asztal tetejét is igénybe vevő szlávos haláltánccal térnek vissza a szobába… – a néző annyit lát, hogy Kiss Csaba újszerűt akart, szépet és komolyat, a mozaikot azonban nemigen lehet összerakni, és egyre erősödik a vélekedés, hogy ezúttal nem is érdemes.