Elhagyatott palazzo, éjsötét kanálisok, meggyötört, holt lelkek és egy rafinált médium. Kenneth Branagh a Poirot-szériájának eddigi legjobb darabját hozta tető alá Szeánsz Velencében címmel. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Ami valószínűleg annak (is) köszönhető, hogy nem ragaszkodott ahhoz, hogy szolgai módon másolja azt az Agatha Christie-krimit, amelynek alapján a filmje készült. Az 1969-ben megjelent Halloween és halál (korábbi fordításban: Ellopott gyilkosság) inkább kiindulópontnak tűnik és inspirációnak, semmint hű adaptációnak: más lett a helyszín, más a kor, amelyben a történet játszódik, és más az áldozat személye is.
 Jelenet a filmből |
Ráadásul két nem túl ütős filmfeldolgozás (kritikánk a Gyilkosság az Orient Expresszen és a Halál a Níluson című filmekről) után úgy fest, a rendező végre megértette, hogy újra kell gondolnia az egész koncepcióját a franchise-zal kapcsolatban. Különösen annak fényében, hogy Poirot és az egész analitikus krimivilág 21. századi variánsa egy ideje már ott liheg a nyomában: Rian Johnson Tőrbe ejtve-sorozatának (kritikáinkat ld. itt és itt) meleg mesterdetektívje, Benoit Blanc (Daniel Craig) Agatha Christie szellemi örökségéhez méltó trónkövetelő.
Hogy bizonyítsa, van még helye a rajtrácson, Branagh nem volt rest a Disney Marvel-receptjét lemásolni. A stúdió épp azáltal (is) képes sikerrel életben tartani már hosszabb ideje a képregény-univerzumot, hogy az egyes adaptációkat különböző filmes műfajokban fogalmazza meg a heist movie-tól kezdve a bosszúfilmig. Branagh – mint erre a filmje címe is utal – a természetfeletti horrort társította az analitikus krimivel: hűen a hagyományokhoz megkapjuk az elvárt tablóképet a nagy leleplezéssel a film végén, amikor is az összes szereplő összegyűlik egy szobában, hogy meghallgassa Poirot kristálylogikával tálalt levezetését, eddig a pontig azonban sokk-effekteken, ijesztő karneváli maszkokon, gyermekkísérteteken és karóba húzáson át vezet az út.
 A képek forrása: MAFAB |
A történet szerint Poirot (Kenneth Branagh változatlanul karikatúraszerű álbajusszal) Velencében él visszavonultan, amikor egy régi kedves ismerőse, az írónő, Ariadne Oliver (Tina Fey) betoppan a házába, hogy elcsalja egy szeánszra, mondván a zseniális médium, Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh) leleplezéséhez a mesterdetektív analitikus elméjére van szükség. A szeánsz célja a híres operaénekesnő, Rowena Drake (Kelly Reilly) halott lányának megidézése, aki egy szerelmi csalódást követően vetett véget az életének.
A szellemidézéshez ráadásul egy kísértetház szolgál színhelyként: a palazzóban, ahol Rowena lakik, valamikor szörnyű tragédia történt, a nagy pestisjárvány idején rengeteg gyerek rekedt ott, és halt meg végül. Tegyük még hozzá, hogy a szeánszot halloween éjszakájára időzítették, miközben a palazzón túl istentelen vihar tombol, minden adott tehát ahhoz, hogy egy kellően misztikus és hátborzongató horrorba csomagolt krimit lássunk.
Branagh tanulva a korábbi Poirot-filmek hibáiból (túl sok világsztár, túl sok kaszkadőrmutatvány, túl sok CGI) visszavett az igényekből: a Szeánsz Velencében lényegében egy kamaradarab, amelyhez a miliőt Velence és a pusztulófélben lévő, de még romjaiban is pompás palazzo szolgáltatja, ahol a gyilkosságokat (merthogy több is lesz belőlük) elkövetik. A helyszín így lép elő a mozi egyik főszereplőjévé, és a városról készült drónfelvételekkel, a lagúnákban kanyargó gondolákkal és szűk sikátorokkal maga is hozzájárul a hangulatfestéshez.
Ahogy a kreatívan alkalmazott kameramozgások és elhelyezések is (operatőr: Haris Zambarloukos): kapunk körsvenket, halszemoptikai látószöget (ebben az esetben egy mosdókagylóba rakták a kamerát), felső kameraállásokat, sőt Vertigo-effektet (a fahrtolás és a zoomolás egyidejű alkalmazása miatt egyszerre távolodik és közeledik a kép). És persze a tehetséges izlandi zeneszerzőről, Hildur Guðnadóttirról szintén meg kell emlékezzünk: nem kevés szerepet játszik a film kísérteties atmoszférájának megteremtésében.
A szereplőgárdát Branagh most nem a sztárstátusz alapján válogatta össze, így az előző filmekkel ellentétben nem nyomja agyon a karaktert a színész jelenléte. Sőt a pár jelenetbe bezsúfolt egyéni életutak és azoknak a szálaknak a bemutatása, amelyeken keresztül a figura az áldozathoz kapcsolódik, még emlékezetessé is teszik az adott karaktert (mint például a poszttraumás szindrómától szenvedő orvos, Dr. Leslie Ferrier alakját, akit Jamie Dornan kelt életre).
A Szeánsz Velencében határozottan az eddigi legjobb darabja Kenneth Branagh Agatha Christie-krimifeldolgozásainak. Ha a műfajban jeleskedő Rian Johnson-filmek színvonalát nem is éri el, a Poirot-franchise-ban javuló tendenciát mutat, ami ad némi bizakodásra okot a jövőbeli adaptációkra nézve.
A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.
