Egy Christopher Nolan-film mindig eseményszámba megy. Különösen akkor, ha a rendező már jó előre beharangozta, hogy szándékai szerint megújítja az életrajzi filmek (biopic) formanyelvét azáltal, hogy a címszereplő történetét thrillerként tálalja. Nolan ebben a közel három órában komoly elvárásokat fogalmaz meg a közönségével szemben, meg kell dolgozzunk a filmjéért: egyszerre több idősíkot váltogat (ezek között annyiban könnyíti meg a tájékozódást, hogy két nagy fejezetet tárgyal „Hasadás” és „Fúzió” címmel – az utóbbi cím alá tartozó történetfragmentumokat fekete-fehér, míg az előbbibe sorolhatókat színes képekben meséli el).
 Jelenetek a filmből |
Mindeközben a dialógusok kvantumfizikáról, politikai és erkölcsfilozófiai kérdésekről szólnak, és ezeket – kirándulásként Oppenheimer elméjébe – váratlanul a fizikus látomásai szakítják meg. Színes atomok és hullámok ütköznek egymással, fekete lyukak nyelnek el csillagokat, tűzben ég az égbolt, parázslik a világ, vagy „egyszerűen” csak a fizikus érzései fogalmazódnak meg képekben: meztelennek látja például magát a szeretőjével, Jean Tatlockkal (Florence Pugh) együtt az Atomenergia-ügynökség meghallgatásán.
Ezek az időben és térben ugráló, egymásra ható és rakodó, vissza és előre utaló cselekményszálak mind egy irányba, a film tetőpontja felé mutatnak. 1945. július 16-án a Jornada del Muerto sivatagban a Trinity-teszt keretében kísérleti jelleggel felrobbantották a világ első atombombáját. Az Egyesült Államok vezetése szeretett volna ugyanis megbizonyosodni arról, hogy azok a dollármilliárdok, amelyeket a Manhatten-tervbe ölt, jó helyre mentek-e. Megérte-e Szilárd Leó (Haumann Máté) kezdeményezésére a világ legjobb tudósait dolgoztatni azzal a céllal, hogy a nácikat megelőzve az amerikaiaknak előbb legyen atombombájuk.
 |
A politikai magyarázat erre az, hogy igen – felmérhetetlen következményekkel járt volna, ha a nácik egy tömegpusztító fegyvert előbb fejlesztenek ki. Csakhogy mire az amerikaiak atombombája elkészült, Hitler halott volt, és már csak a Csendes-óceáni hadszíntéren folytak harcok. Hirosima és Nagaszaki bombázása inkább volt tehát erődemonstráció és az új világrend kihirdetése, mint szükségszerűség – bár erről a történészek a mai napig vitatkoznak.
Nem véletlen, hogy a Japán bombázását követő mámoros ünneplés dacára Oppenheimert negatív érzések lepik el: lelkiismeret-furdalás, kétség, elbizonytalanodás, félelem. Hamuvá égett testek jelennek meg előtte a sikert ünneplő partin, emberek, akiknek a robbanás következtében lemállott a bőr a csontjaikról. Az önfeledt, a bomba kifejlesztésében közreműködő stábtagokról sem lehet eldönteni igazán, hogy örömökben vagy félelmükben zokognak-e. A jelenetet még erősebbé teszi a hangsáv kreatív használata: az őrjöngő tömeget időnként csak látjuk, de nem halljuk, hallunk viszont sikolyokat és dübörgést. Oppenheimer képtelen önfeledten élvezni a „munkasikerét”, mert nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen erőt szabadított a világra.
Amiért ugyanúgy megkapja az (isteni) büntetését, mint a titán, Prométheusz (a mozi Kai Bird és Martin J. Sherwin Amerikai Prométheusz című 2005-ös könyvén alapul; a filmben pedig Niels Bohr [Kenneth Branagh] nevezi így Oppenheimert). Csak az atomtudós esetében a keselyű, amely idővel szétmarcangolja, egyrészt a saját lelkiismerete, másrészt az Atomenergia-ügynökség elnöke, Lewis Strauss (Robert Downey Jr.), akivel a fizikus ismeretsége még abból az időből ered, amikor Strauss a Princeton Egyetemen működő Institute of Advanced Studies igazgatósági tagjaként dolgozott.
 Jelenetek a filmből |
És itt el is érkeztünk újra a „Fúzió” alcímmel közös nevezőre hozható fekete-fehér képekhez. Zömük Strauss nézőpontját tükrözi, azt, ahogyan ő látja a történéseket, de mivel ezek a jelenetek mind az atombombák ledobása utáni időszakból származnak, az új valóságot is jelképezik. Azt a rideg-szürke világot, ahol Oppenheimer az alkotás és a felfedezés színes-lázas építkező időszaka után (ez volna az ő szemszöge) találta magát: egy kétpólusú, hidegháború jellemezte világot, amelyben a tudósra baloldali kötődései miatt immár nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek, és a partvonalra szorítják.
Nolan, akiről előző filmjei alapján is elmondhatjuk, hogy szeret a zsánerekkel játszani, most is ugyanezt teszi. Nemcsak a thriller műfajával fuzionálja (hogy stílszerűek legyünk) a biopic zsánerét, de Oppenheimer élettörténetének elmesélése közben felvillant egy mini heist movie-t is (hogyan szedi össze a tudós a csapatát, amellyel kifejleszti az atombombát, és követi el vele végül a „nagy balhét”). Ahogy egy karriertörténetet is végignézhetünk: tündökléssel, bukással/meghurcolással, majd az erkölcsi rehabilitációval, de szintúgy megjelenik egy tárgyalótermi dráma (Lewis Strauss kongresszusi meghallgatása és Oppenheimer átvilágítása), valamint egy hidegháborús kémfilm, és természetesen a beígért (politikai) thriller. Utóbbi ráadásul az egyik jellemző eszközét, a suspense-et is csúcsra járatja, mi több, Chrisopher Nolan bizonyos értelemben megfilmesíti Hitchcock definícióját, aki épp egy felrobbanni készülő bomba képével festette le, hogyan kell feszültséget kelteni a nézőben.
A film rengeteg szereplőt vonultat fel, olyan meghatározó fizikusokat, mint Albert Einstein (Tom Conti), Enrico Fermi (Danny Deferrari), Ernest Lawrence (Josh Hartnett). És megjelennek a három óra alatt az Oppenheimer életét befolyásoló nők is: az alkoholista, biológus feleség, Kitty (Emily Blunt), akivel nem bírták tovább hallgatni a csecsemőjük sírását, és ezért lepasszolták a barátoknak; és a szerető, a pszichiáter Jean Tatlock (Florence Pugh), akivel Oppenheimer osztozott a John Donne iránti rajongásban, és emiatt (valamint a nő iránti tiszteletből) nevezte el az atomtesztet a költő egyik szonettje után Trinitynek, vagyis Szentháromságnak. Fontosabb szerepet játszik még a filmben a Manhattan-projektet felügyelő Leslie Groves tábornok (Matt Damon), és megvillan maga Gary Oldman is Truman elnök szerepében.
A nagy kérdés, hogy ebből a karakter- és információrengetegből, valamint kevert kronológiájú kirakós játékból mennyi jön át mindenféle háttértudás nélkül a nézőnek. Köszönhetően Christopher Nolan operatőrének (Hoyte Van Hoytema), az új-mexikói tájak és különösen azok a fekete-fehér képek, amelyek az objektív szemszöget érvényesítve médiajelenségként mutatják meg Oppenheimert, lenyűgözőek, és a kiváló színészi alakításoknak hála számos jelenetnek komoly sodrása is van. Ennek ellenére Nolan legújabb mozija ismét „csak” a rá jellemző intellektuális izgalmat hozza el a nézőnek az érzelmi megrázkódtatás helyett.