Teljesítményét látva, akaratlanul is Hugó Károly, a XIX. század egyik jeles magyar őrültje jutott eszembe, közelebbről az általa feltalált automimika műfaja. Mivel eszelős drámáit a színházak makacsul elutasították, Hugó különféle berlini, párizsi, bécsi előadótermeket kibérelve egyedül játszotta el az összes szerepet, a szende-szemérmes szűztől egészen az őszöreg aggastyánig. Kobayashi Ken-Ichiro valami hasonlót művel a pódiumon. Nem elégszik meg beintéssel, ütemezéssel, szuggesztív tekintetekkel; nem, ő eljátssza az összes hangszert, bemutatja a zene feltételezett hangulatát, a zeneszerző idegállapotát, és így voltaképpen előjátszik a nézőknek is, mintegy példát mutatva, hogyan kell a darabot élvezni. Kétségkívül örömkarmester, a szó nem egészen rossz, inkább reneszánsz értelmében vett dilettantizmus egyik továbbvivője – mű-kedvelő, művészetbarát, aki imádja a muzsikát, és ennek hogyanjáról sürgősen tájékoztatnia kell publikumát is. És a közönség egy része valóban veszi a lapot, immár évtizedek óta hűségesen kitart választottja mellett, brávó kiáltásokkal, vastapssal jutalmazva a gyengébb produkciót is, amelyet persze nem képes megkülönböztetni a jobban sikerültektől. Hogy ez mennyire önélvezet a közönség részéről, azt nehéz lenne eldönteni, mindenesetre úgy sejthető, hogy Kobayashi királyi utat kínál a zenéhez, amelyen végigmenni nem jelent különösebb erőfeszítést a hallgatóknak.
 Kobayashi Ken-Ichiro |
Így aztán általában keveset kockáztat, többnyire jól ismert, sokat játszott darabokat tűz műsorra, jellemzően a romantika jelentős nagyzenekari alkotásait. És részben ebbe a körbe tartozik Beethoven 7. szimfóniája is – legalábbis ebben a felfogásban, mely a látványosságot állítja homloktérbe. A nagy és nehéz mű annak ellenére népszerű, hogy hatalmas és bonyolult; a második, variációs tételt – mondjuk, filmek aláfestő zenéjeként, amolyan tapétaként, ahogy Stravinsky mondaná – még az is fütyüli, aki először hallja életében. Mi sem természetesebb, hogy Kobayashi amolyan szívszorító elégiának fogta föl, és ennek megfelelően nyúlós tempóban, a hangszerelés és szólamvezetés összes finomságát majdnem semmibe véve, amolyan en masse zokogásként adatta elő a tételt. Itt is megfigyelhettük, amint az egész estén, hogy számára a pianónak csak akkor van világos értelme, ha ezáltal még ércesebb hangon, még feltűnőbb háttér előtt szólalhat meg a forte. Fő eszköze a poentírozás, a túlzás: az ő legatóinál nincs szélesebb e hazában, és ha „kicsípett” játékmódot kíván, az mindennél csípősebb, karcosabb. A japán művész nemigen ismer középutat; hogy mennyire nem, azt a harmadik tétel triójának fortissimo szakasza mutatta, a trombiták itt sebzett oroszlánokként üvöltöttek maguk alá tiporva a zene értelmét. Általában is megfigyelhető, hogy Kobayashi istene a hatás, ennek kedvéért mindenre hajlandó, így aztán a negyedik tétel szédítő forrongását záró szakaszban egy hadát a végső győzelemre vezénylő vezértábornok imperátori mozdulataival dirigálta, akinek a tét nagyjából nem csekélyebb, mint, mondjuk, a világ boldogulása.
Ilyen markánsan fénylő, úgyszólván letaglózó művészi elképzelések megvalósításához partnerek is kellenek, és a MÁV Zenekar akkor képes követni megszállott generalisszimuszát, ha eltekint a finomságoktól. Mondjuk, az intim részletektől, apróbb, kevésbé tisztán hallható nüanszoktól. Az ízléstől, általában. A hallatlanul finoman szőtt Beethoven-partitúrában erre kevesebb lehetőség nyílott, így aztán feltűnt, mennyire maszatos, mondhatni, sáros és kiegyenlítetlen a vonóshangzás (noha a mélyvonósok kínáltak némi felüdülést), mennyire esetleges és kimunkálatlan „anzacc”-cal fújnak a fafúvósok, mennyire hiányzik az egész játékból a belső ritmika, tempó- és arányérzék, milyen végtelenül darabos az egész.
 A MÁV Szimfonikus Zenekar |
Muszorgszkij Ravel által hangszerelt pompás-látványos szvitjében persze el lehet engedni a gyeplőt, de ilyenkor még jobban kiderül a hangászkar felkészületlensége, valamint az, hogy mennyivel több – pontosabban, megfelelő előadásban mennyivel több lenne! – ez a zene a puszta hangfestő illusztrációnál, noha a cím Egy kiállítás képei. Kobayashi természetesen nem sokat törődött ezzel, a végletekig vitt ábrázolási kedv, a hangfestés ekként mintegy elvette a muzsika eszét. Meglehet, egy igazán jól és virtuózan játszó gárdával ez meggyőzően hathat, ám a zenekar – különösen az igen rossz napot kifogó rezesei révén – inkább csak handabandázásra volt képes, pláne, ha a karmester improvizatív alkat, aki nem sokat ad a próba intézményére. Már a bevezető Promenade legyilkoltan hevert a sok hamis és seszínű rézfúvós hangtól, értelmetlen frazírozástól, jóllehet az egész darabban éppen a szín az egyik legfőbb eleme a művészi megformálásnak. Mindamellett az automimika és pantomimika itt hedonizálta legszebb napjait; Kobayashi roppantul meggyőző pantomimjával elénk rajzolta a tojásból előtotyogó kiscsibéket, a két beszélgető zsidót, a sárban vonszolódó szekeret, Baba Jaga kunyhójának boszorkányait, hogy aztán – ismét triumfáló nagyvezérként – fényben úszó seregei élén vonuljon be a kijevi nagykapun. Hű publikuma vele tartott, és gond nélkül emelte pajzsra fáradtan mosolygó, egészében megkapóan rokonszenves, de feltehetően már avítt művészi célokat követő kedvencét.