Wes Andersont vagy imádni, vagy utálni szokás, mostanában különösen. Korábban azt vetették a szemére, hogy minden filmje ugyanolyan, de ez már a leghangosabb kritikusai szerint sem állhatja meg a helyét, hiszen új filmjeit a többség egyértelműen másnak tartja: rossznak, üresnek. Öncélú produkcióknak, amikben Wes Anderson markáns vizuális stílusa önjáróvá vált, és kikopott mögüle minden tartalom.
Elsőre azért nehéz igazat adni ennek a véleménynek, mert sokan már A Grand Budapest Hotel idején is ezt hangoztatták, pedig Wes Anderson a 2010-es években még igazán bravúrosan gondolta tovább a 2000-es években tökélyre csiszolt stílusát. Feszesebb és humorosabb filmekben áramvonalasította bájos mesevilágát, és ennek meg is lett az eredménye: A Grand Budapest Hotel máig Anderson legsikeresebb filmje kereskedelmileg, amely sokakat rántott be a rendező csodásan geometrikus, szolidan szürreális és kifejezetten vicces univerzumába.
 Jelenetek a filmből |
Ezután nem volt hova előre lépni, csak hátra, és A fantasztikus Róka úr mellett Anderson egy újabb stop motion animációt forgatott, amiben a társadalmi-politikai állásfoglalása is karakteresebbé vált. Már A Grand Budapest Hotelben is beborult az ég Wes Anderson babaháza fölött, amikor a háttérbe belopakodott a fasizmus árnya, a Kutyák szigete viszont már arról szólt, hogyan szakítja szét a gyűlöletbeszéd és a másképp gondolkodás elutasítása az emberek és a kutyák társadalmát is.
Hogy három fantasztikusan jó film után miért vált mégis kritikai közmegegyezéssé, hogy Wes Anderson már rég kiégett, az talán két okra vezethető vissza. Az egyik az andersoni stílus elképesztő szintű mémesedése a neten, a másik pedig az előző és talán legmegosztóbb filmje, A Francia Kiadás. Jó ideje hódít TikTokon a trend, hogy az emberek Wes Anderson-filtert húznak a hétköznapjaikra (sík, geometrikus képek, rántott svenkek, pasztellszínek és Futura betűtípus orrvérzésig), sőt, népszerű útiblogok is vannak, amik a világ Wes Anderson-filmbe illő helyeit gyűjtik össze, persze Budapesttel az élen. Ebben lehet a pozitívumot látni, mint David Bordwell teszi (ld. a WA-brandről szóló elemzés utolsó utóiratát), hogy Wes Anderson valóban megváltoztatta, hogyan látják az emberek a világot, és képesek észrevenni benne a rejtett szépséget, belekomponálni a rendet, és a részleteknek szentelt irreálisan nagy figyelemben megélni az élet túlcsorduló szeretetét.
Ugyanakkor ezek a többnyire mégiscsak ügyetlen WA-replikák elkoptatták a rendező védjegyszerű stílusát, ahogy túltelítették az embereket a YouTube-on vég nélkül felbukkanó álelőzetesek is, amikben a Star Warstól a Terminátoron át a Szomszédokig mindenre ráhúzták már a rendező stílusát. És ehhez jött még hozzá 2021-ben A Francia Kiadás.
 A képek forrása: MAFAB |
Kétségtelen, hogy ebben a filmben túltobzódnak Wes Anderson vizuális mániái, amihez ezúttal nem tartozik magával ragadó sztori, mert a többszörösen reflektált történetben most először nem a főhősök a főhősök, hanem a történetmesélők, és azok magánya, kétségei, küzdelmei kerülnek a középpontba, a túlzsúfolt, nem kellően kibontott szkeccsfilmek pedig érthetően hagyták hidegen a közönség nagy részét. Ám A Francia Kiadás még ezzel együtt is roppant szórakoztató film volt, ami tobzódott a jobbnál jobb vizuális ötletekben. Ha ez a művészi köldökbámulás, akkor az jöhet bármikor, mert egészen csodálatos világok vannak Wes Anderson köldökében! (Ráadásul az első történet, a műkereskedő és a festő harca erre is reflektál: aki nem hisz abban, hogy attól lesz művész a művész, hogy eladja a képeit, hanem attól, hogy belső indíttatásból végigviszi a monomániáit.)
És ezzel el is érkeztünk Anderson legújabb filmjéhez, az Asteroid Cityhez, ami alighanem A Francia Kiadásra adott válasz a rendezői életműben, és az érzelmileg távolságtartóbb stílusbravúr után kifejezetten érzelmes témát feszeget. Az ötvenes évek Amerikájában, annak is egy atombomba-kísérleteknek otthont adó sivatagában járunk, ahová egy csapat különc zsenigyerek érkezik tudós díjátadóra, és ott is reked jó ideig. A történet érzelmi magját két, magába zárt ember óvatos tapogatózása adja egymás felé: egyikük világhírű színésznő, bántalmazással teli gyerekkorral (Scarlett Johansson), a másikuk négygyermekes apa és fotós, aki nemrég veszítette el a feleségét (Jason Schwartzman).
Mindebből azonban nem Wes Anderson legmeghatóbb, hanem az egyik leggyengébb filmje kerekedik ki. Az Asteroid City nem irritálóan rossz, egyszerűen csak unalmas: egy Wes Anderson-filmbe rengeteget ötlet, geg kell, ebbe pedig túl kevés jutott. Hol van a frappáns humor? A jól felépített történet? A parádés párbeszédek? Az Asteroid City vizuálisan sem hoz újítást: míg a Kutyák szigete a szürke ezer árnyalatába forgatott disztópiával, A Francia Kiadás pedig a fekete-fehér, expresszionista, némafilmes stilizáció korábbinál jelentősebb térnyerésével bővítette a rendező vizuális univerzumát, addig a narancssárga sivatag csak a sztereotipikus Wes Anderson-i látványvilágot kínálja fel nekünk.
Kevés a játékosság és túl sok a szereplő, és azok sem elég karakteresek. Az Asteroid City arról szól, hogyan keresik az emberek a kapaszkodót, az értelmet az életükben, pláne egy bizonytalan korban, ahol atomfenyegetéssel, hidegháborúval, karanténnal is szembe kell nézniük, az áthallások ellenére mégsem hat aktuálisnak a film. Érzelmileg is távol maradunk tőle, de most nincs olyan vizuális ötletparádé és olyan humor, ami ezt ellensúlyozná.
Vagy igaza lett a kritikusainak, és Wes Anderson mostanra tényleg kiüresedett, vagy arról van szó, hogy ez a markáns és konzisztens, de folyamatosan árnyalódó stílus egyes történetekben jobban működik, mint másokban. Az például biztos, hogy Andersonnak nem áll jól a sivatagi miliő, amiben most nem tudta izgalmasan megteremteni a tobzódóan sokszínű, kézműves tárgyakkal telezsúfolt retróvilágát. És nem áll jól a filozofálás sem: A Grand Budapest Hotelt sem azért szerettük, mert eget rengető dolgokat állított volna a fasizmus veszélyeiről, itt viszont már egyenesen az élet értelmét feszegeti, pedig arra már Max Fisherrel kimondatta a választ az Okostojásban, és rendezőként azóta ő maga is tartja magát hozzá. („Csak találnunk kell valamit, amit szeretünk, és utána azt csinálni egész életünkben” – még akkor is, vagy pláne akkor, ha az totálisan értelmetlen, mert a hiábavalóságnak, az önelveszejtésnek is megvan a maga tragikomikus szépsége Wes Anderson filmjeiben.)
A Francia Kiadás még vállaltan volt l’art pour l’art, és bár az Asteroid City tényleg komolyabb (és szándékolatlan) melléfogásnak tűnik, mégis nehéz egyértelmű lejtmenetnek látni a rendező kései pályáját. Még idén érkezik egy másik filmje a Netflixre (The Wonderful Story of Henry Sugar), amiben A fantasztikus Róka úr után újra Roald Dahlt adaptál, de annál sötétebb, vészjóslóbb novellákat. Ha szerencsénk van, egyszerűen abba zsúfolta a jobb ötleteit. Ha nincs, akkor tovább bámuljuk Wes Anderson köldökét. Soha rosszabb művészi eszképizmust.