A szerző legfőbb erénye a jó mesélőke. Hír, duma, pletyka áramlik át a körülményeskedő-ironikus kommentálásra hajlamos narrátoron, aki aztán hol elhallgatásos, hol ismétléses technikával postázza az olvasónak a huszonhét (plusz egy) rövid fejezetet. Nem mernénk letenni a nagyesküt, hogy a történetmondó egy és ugyanazon személy mindvégig, hiszen a Gross Arnold-karcok nyüzsgő állóképszerűségére, alvadt mozgékonyságára emlékeztető pillanatidő, időpillanat igencsak kitágul, s a fabulátor évtizedekre előre és vissza sokat tud, jaj, nagyon sokat. A szövegkezelés elsőrangú a Magvető Kiadó újdonságában: Cserna-Szabó András futtában gyűr be triplán beszédes intertextusokat, tűr be – néha akkor is, amikor nem szükséges – kisebb foltokat ama nyomdafestéket nem tűrőből. Így keveri ki azt a mai prózánkban korántsem ismeretlen, mégis az ő kezére valló újanekdotikus stílust, melyben a kisváros (már amikor az) irodalmi főépítészének a legnagyobb XX. századi magyar kisváros-szakértő, Móricz Zsigmond mutatkozik, a tónus, a tárgymanipulálás viszont Krúdy Gyula másféle mérnöki iskolája felől cserkészhető be. Az alig uralt közösségi lét ironikus marginalitásának egyéb, frissebb példáira is asszociálhatunk, a könyv azonban elég érdekes, színes, cselekményes ahhoz, hogy ne egyetemi szeminárium – „Hatás, vendégszöveg, újraalkotott omnipotencia a kortárs magyar epikában” – számára jegyzeteljük ki (bár azt is lehet, mert összességében méltó rá az anyag).
Az eb a részletekben van elhantolva, hogy a regény stílusvilágától nem egészen idegen szófordulattal kérkedjünk. A (rajta, tovább: állatorvosi) kutya huszonhét (huszonnyolc) részletben kergeti (gyerünk még tovább) saját farkát. Magyarán: a Puszibolt fragmentumokra hullik szét, szerkezete kiépítetlen. Novellafüzérnél erősebb kohéziót mutat, szereplői általában visszajáró lelkek, de sem viszonylagos linearitásában, sem viszonylagos tördeltségében nem kerekedik regénnyé. A manapság nem ritka műfaji átmenetiség aligha bizonyulna problematikusnak, ha a könyv nem kívánná végül a települést egy európai fővárossal azonosítani (annyit segítünk: az ország neve M-mel, a főváros neve B-vel kezdődik). Már pedig nem könnyű átrándulni az Erzsébetvárosba, a Király utcába, átülni a hetvenes trolira – ha eleinte egy összesen huszonhárom köztéri szobrot számláló városkában vagyunk otthontalanul otthonosak. Amennyiben viszont a mű netán több pusziboltos várossal dolgozna, még súlyosabb a kompozíciós hiba: a számozatlan bevezető fejezet nem hagy kétséget, hogy semmiféle portékát nem árusító puszibolt csak egy van, a puszibolt egy bizonyos városban található (bár lehet minden városnak saját pusziboltja). Ott, ahol a Federico Fellini által is megirigyelhető, csókos ajkú, majdnem négyszáz kilós Morafcsikné, azaz a monumentális dekoltázsával (is) babonázó Klotild néni egymaga betölti a parányi helyiséget, mígnem – talán nem a legszerencsésebben illik hozzá az ige – „halálra röhögi magát”.
Cserna-Szabó virtuóza a tulajdonneveknek. Svádája szórja is őket, mint újgazdag a lovettát. A Fikár József – Jóbá – által bármikor kapásból felsorolt huszonhárom szobornév nélkülözhetetlen része a városteremtő literátus topográfiának. „A Hétpecsét utca sarkán a Kézmosó Pilátus, a vasútállomási Legnagyobb magyar, a sétálóutcai Fülmetsző Péter”, aztán „a fürdőben a Vonakodó Zsuzsánna, Hűtlen sáfár a Bunda Bank előtt” s a többi szobormű rávall a helybeli mentalitásra, a múlt örökségére és a jelen ideáljaira. A személyek gyakorta beszélő (vagy mögöttes tartalmú) nevei is szórakoztatóak, noha a „Móricz, az író” szintagma kedvéért még a fentebb említett kontextust tudva sem érdemes Móricz Móricnak elkeresztelni a házilag készített konyaktól vizionáló tollforgatót. De amit vizionál (legalábbis vele való megismerkedésünk, a 2. számú történet) remek (úgy is mint Bulgakov-áthallás). A nevekhez kapcsolt históriák változó értékűek. A káprázatos testiségű tanítványába beleszerető, negyvenhárom éves történelem–magyar szakos középiskolai tanár, a családját elhagyó, majd egy izzó nyár után a fotómodellek szabad éjszakai életét választó kedvesének kicsapongásain álmélkodó, italozóvá züllő Harang Iván románca Badar Annával: agyonírt téma. A pletyiző nők, a hiszékeny nej, a mulya környezet által homokossá beszélt, hajléktalanná váló – különben atléta kinézetű, férfias – Kifor Dániel esete annál eredetibb. Végül dupla vagy semmi alapon mindkét kezét és lábát teszi fel a kártyacsata púposodó pénzhalma ellenében az asztalra, és – mintha csak a péhowardi szövegtradíció kötelezné – annak rendje és módja szerint el is veszti mind a négy végtagját. (Mivel a Puszibolt nemregény regény, még találkozunk vele.)
A cseh filmes újhullám világlátását, stílusvilágát is megidéző könyv jól beillik az 1974-ben született, nemzedékében már indokoltan nevet szerzett író munkái sorába. Még jobb lenne, ha – a szerkesztettséget tekintve – kiillene közülük.
Vö. valuska: A légybaszó magányosságának filozófiája
Babiczky Tibor: "Láttam a boldogságot én"
Károlyi Csaba: Ilyen a troli