A kerek évforduló kötelez. Ezt érezték Rákay Philipék is, amikor elhatározták, egymilliárd forintból elkészítik a valaha volt legrosszabb magyar tévésorozatot. És ugyanezt érezte a Vörösmarty Színház, hiszen teátrum vállát duplán is nyomja az Aranybulla, mivel azt a székesfehérvári országgyűlésen adta ki II. András. Végül úgy alakult, hogy A jeruzsálemi király nem 2022-ben, hanem 2023-ban lett bemutatva – ennek oka a rezsicsökkentés csökkentése volt, ami miatt a színház kénytelen volt bezárni a téli hónapokra. De mit lehet kezdeni ezzel a valójában nem túl érdekes témával?
 Krisztik Csaba |
1222 – a mágikus dátum, amit az általános iskolai történelemórákon úgy megjegyzünk, ahogy semmi mást. Nagyon érdekes, hogy az Aranybulla jelenkori népszerűségét annak köszönheti, hogy egy egyszerűen megegyezhető évben adták ki. Ugyanakkor, ha megkérdeznénk a magyar embereket, hogy ugyan mit is tartalmazott pontosan ez az okirat, százból egy tudná a választ, de még az is lehet, hogy ezerből egy. Én sem tudtam, ezért megnéztem a Wikipédián, ám végül az előadás több szempontból jobban elmagyarázta nekem. A produkció egyik célja tehát egyértelműen az ismeretterjesztés. Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy az Aranybulla rendelkezéseit nem azért felejtjük el abban a pillanatban, amikor megtanultuk, mert lyukas az agyunk, hanem mert azok egy tőlünk távoli kor tőlünk távoli társadalmi osztályának jogairól szóló absztrakt és unalmas, így számunkra semmitmondó hivatalos irat pontjai. És így marad ez akkor is, ha egy egész előadás dolgozik azon, hogy dramaturgiailag megágyazzon annak, hogy az utolsó jelenetben ezek a rendelkezések egy az egyben elhangozzanak.
 Gáspár Sándor |
Különben nagyon érdekes, hogy A jeruzsálemi király és az Aranybulla című sorozat kiindulópontja tökéletesen ugyanaz: mindkettő a II. Andrásról halványan bennünk élő képet igyekszik megváltoztatni – ha él bennünk egyáltalán ilyen kép –, és azt igyekszik bebizonyítani, hogy a gyenge uralkodó nem jelent feltétlenül rossz uralkodót, sőt. És természetesen az sem mellékes egyik esetben sem, hogy milyen színészre osztják ki rendezők ezt a nem túl hálás szerepet. A sorozatban Trill Zsolt, az előadásban pedig Krisztik Csaba játssza II. Andrást – mindketten vitán felül a legformátumosabb magyar színészek közé tartoznak.
Egy bölcs uralkodó mennybe menesztése viszont sajnos nem a legjobb drámaírói feladat, hiányoznak belőle azok a konfliktusok, amelyek a színpadi történéseket érdekessé teszik. Totth Benedek saját anyagában gőzerővel küzd azért, hogy fikciós elemek beemelésével művészeti produktumot faragjon egy száraz történelmi eseményből. Ebben pedig elér kisebb-nagyobb sikereket.
 Kiss Diána Magdolna, Krisztik Csaba |
Krisztik Csaba királyfigurája például komoly jellemfejlődésen megy keresztül, vagy talán felnövésen, habár fiatalnak épp nem mondható. Kettő dolgot tudunk meg róla a kezdetekkor: egyrészt, hogy nincs kedve szexelni Jolántával, aki második felesége a Bánk bánban rosszul járt Gertrudis után, másrészt, hogy műgyűjtő és a közvagyont érdekes ereklyékre herdálja el. Furcsa pszichés problémái, mint később kiderül, abból eredeztethetők, hogy dróton rángatja a politika, szeretne mindenkinek és önmagának is megfelelni, így természetesen senkinek sem tud, nehezen hoz döntéseket.
Erénye a szövegnek, hogy a király mellett több érdekes karakter felvillant, az állandóan háborúzni vágyó, idegengyűlölő Tast (Gáspár Sándor); idegengyűlölő fiát, Besét (Kovács Tamás), aki egyszerre antiszemita és szerelmes egy zsidó lányba, Rebekába (Varga Lili); a keresztes háborúba a férfiakkal vonuló prostituáltat, Ádát (Ballér Bianka), akit Tas utasít, hogy másszon rá a királyra, hátha attól férfiasabban fog viselkedni; a flegma, a történelmet nagyjából probléma nélkül hamisító Anonymust (Kádas József). Viszont a rengeteg mellékkarakter csak unterman lehet egy olyan középpontos drámában, mint A jeruzsálemi király. Leszámítva egyet, Kiss Diána Magdolna Jolántája az előadás elején még önsajnálatba temetkező, depresszióra hajlamos tinilányként áll előttünk, ám szép lassan elkezd kinyílni, Andrással együtt nő fel az uralkodói feladatokhoz – izgalmas ötlet, hogy mindkettőjükből az önbizalom hiányzik sokáig, amit külön-külön megszerezve végül képesekké válnak arra, hogy egymást boldoggá tegyék.
 Fotók: Vörösmarty Színház |
És van olyan mellékkarakter is, akinek szerepeltetése kifejezetten értelmetlennek és feleslegesnek tűnik dramaturgiai szempontból: Erzsébet hercegnő, Gertrudis lánya ilyen. Az ő lázadása András ellen, hogy kolostorba vonul, és önmagát szentnek képzelve szektát igyekszik szervezni a hátországban maradt nőkből a keresztes háború idején. Másfelől természetesen ő az, aki valódi keresztényként él, és életét a betegek gyógyításának áldozza. Összetett figura, akit Ladányi Júlia excentrikus kamaszként ábrázol, ám feltűnései szinte teljes mértékben következmények nélkül maradnak.
A rendezésben a Horváth Csabától megszokott stabil arányérzék és ízlés figyelhető meg: a jelenetekben kibontakozó viszonyokat erősen meghatározzák a gesztusok a mozdulatok, a közeledések és távolodások, ezeken keresztül pedig a szereplők tudattalanjának kivetülései. Az egyik legszebb jelenet az, amelyben Ballér Bianka prostituált-figurája (aki hatalmas talpú platformcipőjében körülbelül két fejjel magasabb Krisztik Csabánál) megpróbálja ágyba vinni a királyt, majd egy bonyolult vetkőztetési koreográfiában ez kudarcba fullad.
A díszlet az átjárhatóság és átjárhatatlanság, az átláthatóság és átláthatatlanság határán egyensúlyoz, ami jól illeszkedik a királydrámákból ismert hatalmi intrikák világához. A színpad elejére egy láncfüggöny ereszkedik le, amely megvilágítva gyémántként csillog – főúri pompa és erőszak képei váltakoznak benne. A strasszkövek ragyogása egyébként is meghatározó látványeleme az előadásnak (díszlet: Kiss Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán).
A XIII. századi történetet a szereplők mai jelmezekben játsszák: öltönyös politikusokat, csinos politikusfeleségeket és terepszínű egyenruhás katonákat látunk a színen (jelmez: Benedek Mari). A múlt és a jelen feszültsége pedig a szövegben is megjelenik: Totth Benedek kevert nyelven írja a darabját, ahol a régies kifejezések remekül megférnek a kortárs szleng mellett.
Idegengyűlölet, vírus, háború, történelemhamisítás – a világ nem sokat változott, a problémák nagyjából ugyanazok, állítja az előadás. Meg persze azt, hogy ezeket ma sem ártana II. Andrást követve a lehető legbékésebb törvénykezéssel megoldanunk. Miközben az értelmezés természetesen egy kicsit sántít, hiszen ezeket a problémákat itt és most már nagyon másképp kezeljük, még akkor is, ha a megoldásokkal joggal vagyunk még mindig elégedetlenek. Például nagy szerencse, hogy ma már egyáltalán nem kell felnégyelni az árulókat, hogy a belső béke helyre álljon a totalitárius rendszerben, mert nincs totalitárius rendszer. Ezt pedig nem II. Andrásnak köszönhetjük.