Voltaképpen kétnapos fesztiválról van szó, amely a kurátor előadóművészi és oktatói munkáján túl két speciális témára, két szívügyére koncentrált: a cselló, illetve általában a vonós hangszerek egyes hangszertechnikai újításaira, illetve a tehetséggondozás lehetőségeire. Utóbbiakról a délutáni programokban esett szó: a hangszerekkel kapcsolatos kérdésekről 20-án egy demonstráció, a tehetséggondozás perspektíváiról pedig egy másnapi pódiumbeszélgetés keretében.
Várdai István előadóművészi és oktatói alaptevékenysége persze önmagában is igen sokoldalú, hiszen világjáró szólista és kamarazenész, egyszersmind a bécsi Zene- és Előadóművészeti Egyetem professzora, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti igazgatója és – Baráti Kristóffal – a Kaposfest művészeti vezetője. Mindeme tevékenységei három programpontban csapódtak le: 20-án egy miniatűr mintatanításban, egy esti hangversenyben, amelyen nagyrészt cselló-, illetve kamarazenei tanítványai szerepeltek; illetve egy 21-i zárókoncertben, amelyen a kamarazenészként, illetve szólistaként lépett fel a Liszt Ferenc Kamarazenekar, illetve Abouzahra Amira (hegedű), Szűcs Máté (brácsa) és Dani Imre (zongora) társaságában. Miután 21-én nem sajnos lehettem Budapesten, ezért az alábbiakban csak az első napon szerzett benyomásaimról számolhatok be.
 Várdai István |
Az említett hangszerbemutatót és demonstrációt Várdai István Tóth Károly hangszerkészítő mesterrel közösen tartotta, az újításokat „élő” csellókon és egy nagybőgőn bemutatva, előre felvett rövid interjúkat is levetítve. A „főszereplő” a Várdai és Tóth által szabadalmaztatott VAMA húrtartó volt, egy olyan, szén- vagy üvegszálakat tartalmazó szintetikus anyagból készülő, kisméretű alkatrész, amely a húrok láb alá eső – a vonó által nem érintett – szakaszát lényegesen, csaknem a hangszer alsó pereméig meghosszabbítja, ezáltal e „passzív” húrszakaszoknak a hangképzésben játszott szerepét gyökeresen megváltoztatva. Mint a feltalálók elmondták, e változások túlnyomó többsége kedvező, sőt kifejezetten áldásos: vonatkozik ez a hang vivőerejére, a megszólalás érzékenységére, a magas fekvésekben való játék hajlékonyságára és a vonósjáték további olyan aspektusaira, amelyekről kívülállóként kevés fogalmam van, ám a jórészt csellistákból álló hallgatóságot élénken foglalkoztatták. Az is elhangzott, hogy a tehetséges növendékeknek a középfokon történő továbbtanuláshoz fölösleges drága új hangszert beszerezniük, mivel a húrtartó-csere egy több nagyságrenddel jobb minőségű hangszerre való áttéréssel egyenértékű. Megtudtuk, hogy a találmány minden más vonós hangszerre is alkalmazható, s hogy Várdai szülővárosának szimfonikus zenekara, a Pannon Filharmonikusok az érintettek nagy megelégedésére már át is állt a VAMA húrtartókra. Azt is láthattuk, hogy Várdaiék megoldása nagyon jól illeszkedik a négy évtizede feltalált, a finomhangoló csavarokat fölöslegessé tevő, könnyen kezelhető Wittner-féle hangolókulcsokkal.
A délutáni kurzus résztvevői Várdai István tanítványai közül kerültek ki; mindannyian 18 év alattiak voltak. Skultéty Mátyással Csajkovszkij Rokokó variációin kezdtek együtt dolgozni. Jóllehet természetesen jelentős súllyal kerültek szóba kifejezetten technikai kérdések is, Várdai tanításának egyik legrokonszenvesebb vonása az volt, hogy igen sokféle kérdéssel kapcsolatban volt mondanivalója a növendék számára, a harmóniai vonzásoktól a két kéz mozgásának összehangolásán túl az artikuláció kérdéseiig, a gépiesség elkerülésének trükkjeitől az egyes hang karakterének türelmes kicsiszolásáig vagy addig, hogy hová is nézzen játék közben a közönséggel szemben ülő művész. Ugyanakkor kifejezőbbnél kifejezőbb metaforákkal, nagy nyelvi leleménnyel tudja érzékeltetni mondanivalóját.
Schmalz Ella, a következő, mindössze 14 esztendős növendék Haydn C-dúr koncertjének lassú tételét hozta. Várdai az ő esetében is hangsúlyozta, hogy sem technikai, sem pedig zenei kérdésekben nem léteznek egyedül üdvözítő, mindenkire érvényes megoldások, mert az előadónak lépten-nyomon döntéseket kell hoznia; elmondta, hogy pályájának korai szakaszában ezt maga is nyomasztó teherként élte meg, s idő kellett ahhoz, hogy a döntéseket felszabadultan hozza meg. Ezért tanácsait legtöbbször hangsúlyozottan javaslatként fogalmazta meg, arról beszélt, hogy ő erre vagy arra a megoldásra „szavazna”. Szakmai közhely, hogy Várdai született pedagógus; itt most közvetlenül megtapasztalhattuk ennek meghatározó tényezőit: a mindenfajta fölény-érzékeltetéstől mentes, természetes közvetlenséget és kedvességet, a kérlelhetetlen igényességnek és a növendékkel szembeni pozitív, elismerő hangnak a szerencsés elegyét, az empátiát – vagy egyszerűen összefoglalva azt, hogy úgy tanít, ahogy egy idősebb testvér szárnyai alá veszi a fiatalabbat. Erre a fajta attitűdre valószínűleg éppen Schmalz Ellának volt a leginkább szüksége, mindenesetre hármuk közül az ő játékában mutatkozott a legfeltűnőbb előrehaladás fél óra alatt.
 Hartmann Domonkos |
A legérettebb növendék egy – ahogyan bemutatkozásából sejteni lehetett – koreai csellista volt. Ő Elgar csellóversenyének első tételéből játszott egy részletet. Ebben az esetben maga a játékos is imponáló teljesítményt nyújtott: jóllehet technikailag és zeneileg tökéletesen kidolgozott, „üzembiztos” produkciót hozott, bámulatos hajlékonysággal reagált tanára mindenfajta kérésére, javaslatára. Várdai, mint mindvégig, itt is beszállt a zenélésbe, a basszust erősítve vagy a zenekart helyettesítve; de ezúttal még azt a lefegyverző gesztust is láthattuk tőle, ahogy egy másképp nem érzékeltethető technikai probléma kedvéért úgy cserélt hangszert a növendékkel, mintha nem egy százmilliókat érő Stradivari-hangszerről lenne szó.).
Így hát a röpkurzus mintegy a tanár úr és Steinmann, a grófnő csonka gúláról folytatott bensőséges és tanulságos beszélgetésével ért véget. Az óra befejezéseképpen egy hosszabb szakaszt maga Várdai is eljátszott a versenyműből; de itt sem az volt az érzésünk, hogy „szerepelni” akar, hanem hogy egyszerűen nem tud ellenállni a darab szépségének.
Az esti hangversenyen Várdai Istvánon kívül, aki a nyolc csellóra írt zárószám előadásában maga is részt vett, összesen hét csellista lépett a hangversenyterem pódiumára. Nyolc igen különböző stílusú és hangszerösszeállítású kompozíciót játszottak Paganinitól Kodályon és Ysaÿe-on át az egyik fellépőig, Felix Vermeirschig. Nem volt ez szigorúan vett növendékhangverseny, mert – a zongorakísérőkön kívül – fellépett „felnőtt” csellista is, sőt két igen kitűnő fiatal hegedűs, illetve brácsás hölgy is. Egyiküknek ismerjük a nevét a másnapi koncert műsorából: Abouzahra Amira – édesanyja zongorakíséretével – kiforrott és poétikus előadásban, nagy sikert aratva játszott el egy Ysaÿe-darabot, miután kettesben Halvorsen Sarabande-jával is feltűnést keltettek. Rajtuk kívül a ragyogóan induló fiatal csellóművész, Hartmann Domonkos keltette a legmélyebb benyomást Brahms e-moll szonátájának első tételével, különösen pedig játékának komolyságával, a sötét hangszínek finom árnyalataival.
Helyszín: Magyar Zene Háza; időpont: 2023. május 20-21.