Keveréstől gőzölgő levesek, forgatás közben párálló húsok, éles kés alatt roppanó zöldségek – a cannes-i verseny talán legcsodálatosabb filmje feledhetetlen kulináris élvezetekben merül el, azonban a szokásostól eltérően a fogyasztás helyett az elkészítés, az ebédlő helyett a konyha univerzumában teszi ezt. Valamikor a 19-20. század fordulóján egy francia udvarházban tisztes, de nem fényűző jómódban él szenvedélyének Dodin Bouffant és szakácsnő-élettársa: minden nap jobbnál jobb ételeket főznek saját veteményesük és a környék piacainak terméséből maguknak és négy gourmet barátjuknak.
A filmnek ugyan van minimális narratívája, amely során alakul a két főhős kapcsolata és sorsa, megérkezik egy környékre költözött, közel-keletinek tűnő, ugyancsak ínyenc „herceg” meghívása, majd Dodin viszonthívása, azonban a vietnámi rendező számára mindez annyira csak ürügy, hogy egyszerűen elenged, levegőben lógni hagy cselekményszálakat. Szavakkal teljességgel lehetetlen leírni azokat a szagokat, textúrákat és hőérzeteket, amelyek a testünket átjárják, miközben hosszú, tíz-tizenöt perces jeleneteken keresztül azt figyeljük, ahogy a szereplők a hozzáértés és a gondosság egészen különleges elegyével készítik, majd fogyasztják el a fogásokat.
A képek forrása: MAFAB
Az érdekes ebben az, hogy mivel nem arisztokrata, dúsgazdag környezetben vagyunk, itt nem a pompán és a reprezentáción van a hangsúly, hanem valóban az étel kerül a középpontba. Bár persze bizonyos jómód mindehhez elengedhetetlen, de az elkészítésben nincs semmi nagyzolás: nem azért ügyelnek az étel prezentálására, mert annak önmagán túlmutató jelentősége lenne, hanem azért, mert a fogásnak és a belekerült nyersanyagoknak arra van szükségük ahhoz, hogy minél jobban kiteljesedjenek. Nem más ez, mint az élelem, az ízlés és ízlelés tisztelete, a világ anyagszerű jelenléte felé való teljes odafordulás.
Itt kell megemlíteni Benoit Magimel és Juliette Binoche páratlan alakításait, akik a mozdulataik pózolás nélküli kidolgozottságával, görcsölés nélküli koncentrációjukkal és a belőlük mindeközben áradó végtelen derűvel mintha szinte eggyé válnának a fogással, amit készítenek. Tudom, hogy modorosnak hangzik, de a filmet nézve tényleg elhisszük, amit egy adott ponton mondanak egymásnak egymásról, hogy ti. ők az étkeken keresztül beszélgetnek: világok, érzelmek és szavak sokasága rejlik minden mozdulatban, amellyel egy merőkanalat, kést vagy tortalapátot megfognak.
Van ebben az egészben valami ódivatú lassúság, de az ínyencség sosem válik modorossá: a házigazdák és barátaik nem valamely rajtuk kívül álló okból vagy motivációból, netán szerepjátszásból készítenek és esznek finomakat, hanem pusztán azért, mert végletesen ezt szeretik. Az ilyen típusú gourmet viselkedés önkéntelen önmagukba fordulásról szól, hiszen minden erőfeszítésnek csupán az a célja, hogy az érzékszerveket minél felfokozottabb izgalmi állapotba hozzák, illetve pontosabban az, hogy a különböző érzékek harmonikus együttműködését megteremtsék. És talán itt érzékelhető a két főhős attitűdje között némi különbség: míg a férfi a mindent részletekre bontó analízis felől érkezik (ő írja a recepteket), a nő ízlése és ízlelése a szintézist, az egységet teremti meg, és ezért van szükség kettejükre ehhez a privát ételszínházhoz.
Hogy az olvasó átérezzen valamit ennek a szenzációs filmnek (ami a Cirkó forgalmazásában Magyarországon is látható lesz!) a hatásából, muszáj megemlíteni azt a változatosságot, amivel Tran Anh Hung filmezi a főzéseket, hol hosszú, hol rövid snittekben, hol közelről kiemelve egy-egy gesztust, hol totálban mutatva az egész konyhát, hol meg a kamerával forgolódva. Ráadásul minden egyes fogáshoz olyan világítást, színpalettát és hanghatást választ, ami a legteljesebb módon képes a non-vizuális érzékeinkben annak az ételnek az érzéki impressziót felkelteni. Hol úgy világít, hogy a fazekak fölött gőzölgő párától nyelvünkön érezzük a húsleves forróságát, hol arra figyel, hogy a szájunkban szétfolyva tapasztaljuk szósz állagát, hol meg arra, hogy mikor a kés megkarcolja a sültet, a fogainkkal roppantsuk meg a megpirult külsejét. Nem beszélve arról a felejthetetlen, ám most szándékosan rejtve maradó match cut-ről, ami elszakíthatatlanul kapcsolja össze az ételt és a szerelmet.
A film cannes-i hatásához hozzájárult az is, hogy a fesztiválközönség a legkevésbé sem számított arra, hogy a kilencvenes években a vietnámi filmjeivel (mifelénk is ismert volt a Zöld papaya illata vagy A riksás fiú) kultstátuszra szert tevő Tran Anh Hung most Franciaországban, francia színészóriásokkal ilyen letaglózó filmet forgat. Mindezt pedig különösen fűszerezi meg az az interkulturális apróság, hogy a mindenki által ismert vietnámi phő leves valójában a gyarmatosító franciák húslevesének (pot-au-feu – ejtsd pot-ó-fő) helyi nyelvre és fűszerekre lefordított verziója. A Dodin Bouffant szenvedélye páratlan, filmen nagyon ritkán tapasztalható multiszenzoriális élmény, igazi mozicsoda, amelyben múlhatatlan szerelemmel öntik le a bárányhúst, simogatással terítik a tejszínhabot és lángra lobbantják a fagylaltot.