Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ERRŐL LEHETNE NYITNI EGY HOSSZABB ZÁRÓJELET

Várady Szabolcs: Válogatott versek
2023. máj. 25.
Mitől olyan jók ezek a versek? Várady Szabolcs az a fajta virtuóz költő, aki bármilyen verstani formát meg tud valósítani. Persze távolról sem csak metrumról van szó, hanem témákról, ars poeticáról, iróniáról, játékosságról és költői hangokról. E hangok sokasodását a Műútnál rövidesen megjelenő következő kötetében is várva-várjuk. MESTERHÁZI MÓNIKA RECENZIÓJA.

Várady Szabolcs néhány sorát még azok is ismerik, akik esetleg nem is tudják, hogy ő írta őket. „Zsugorodik a zsugori idő”, idézi tőle Esterházy is. Olyan slágerversei vannak, mint a Székek a Duna fölött vagy a Vécétartály-villanella, és azt hiszem, ha meghirdetnék a legemlékezetesebb verssorok versenyét, ő lenne a nyertese. „Télikabátban, alatta viszont / pizsama, állsz egy idegen fürdőszobában, / amely hozzá jócskán katakombaszerű.” (A felnőttkor kezdete); „bólét iszol, vagy hólét, egyremegy” (A nagy folyamat); „Volt aztán még a »Musztafa«-zenére / előadott táncművészei mutatvány, / V. Öcsi orrvérzése (orrba rúgtam)” (Egy születésnap örvén); „A víz alatt, ott jó élet folyik” (Kutyára dér); „Elegem, az van. Kérdés, hogy miből” (Félálom partja); „Még négy-öt hónap és tavasz” (Egy közös dal emléke); „én elmászkálnék, mint a bogarak” (Színház után) – és lehetne sorolni.

Mitől olyan jók ezek? Várady Szabolcs az a fajta virtuóz költő, aki bármilyen verstani formát meg tud valósítani, akár rímelésről, akár metrumról vagy lazább ritmusról, akár a zeneiség (hangszimbolika) más elemeiről van szó, de ez nála soha nem öncél. Játékos formában ezt a tudását a különféle alkalmakra írt könnyed versekbe, versjátékokba, „egyebekbe” menti át; ezekből – illetve ami 2002-ig megvolt – A rejtett kijárat ciklusai mintegy nyolcvan oldalnyi szöveget gyűjtöttek össze. Különválasztva a valódi (nem-light) verseitől, ahol viszont megfogalmazza az alkalmi költészet ars poeticáját:

„Mégis, a játék ürügyén, barátaim,
elbíbelődöm a klasszikus
formákkal, vagy a rím tökélyét
latolom: hibátlan disztichonokban
magánjellegű epigrammát
szerkesztve megkísértem a latin
eleganciát, vagy – s remélem
nektek is örömötökre – tiszta
rímbe vagy ravasz asszonáncba
foglalom a neveteket, e visszás
kor ellenében és szórakozásképp.”
(Verses levelezőlapok)

De érdemes ezt az ars poeticának tűnő verset jobban megnézni. Nem puszta téma, amiről szól (eleve ott van mögötte többletként, fedezetként, hitelesítőnek a személyes hang, az odafordulás gesztusa), hanem meg is valósítja, amiről beszél. Leginkább a „latin eleganciát”, amely korántsem csak a forma és a rím, hanem sokkal inkább a mondat. Tizenegy sorban öt igére (elbíbelődöm, latolom, remélem, megkísérlem, foglalom) annyi módosító elemet fűz fel, amennyit csak és kizárólag az ő költészetében találni. Kötőszó, megszólítás, közbeékelés, mindenféle módosítószók és bizonytalan határozók (ürügyén, örömötökre, ellenében, szórakozásképp), az egészen mégis végighúz a szöveg világos szerkezete, lendülete. Várady Szabolcsot, azt hiszem, legalább annyira izgatja, amit a szintaxissal, a szavak elrendezésével, az áthajlással érhet el, mint a vers más lehetőségei. Gondosan megválogatott szavai – másutt is – a lehető legtermészetesebb, mégis ravaszul körmönfont mondatokba rendeződnek, amelyek úgy fekszenek rá a verssorokra, hogy sehol nem lötyögnek.

Egy későbbi ars poeticája a vers születéséről, a késztetésről beszél:

„Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,
csak a szavak, a szóalak,
csak a kötés, a dallamív,
a sorvég amit odaszív;
amit magának vindikál,
nem a kimondani muszáj,
hanem a részesülni kész
abban, ami csak lesz egész”
(Amit a vers akar)

varady1

Természetesen ez a vers is „megcsinálja, amit mond”, hiszen a vége felé a rövid szótagoktól felpörög a ritmusa („Valami véres kell neki, / a belemet is kitekeri, / nem akarom, de odacibál, / és ragad a zene, áll a bál”) – és igazán itt kel életre: vagyis „a részesülni kész” szándékból megszületik a vers. (Távolabbról tartozik csak ide, de emiatt az azonosulási vágy miatt van, hogy ha Várady Szabolcs versfordításait nézegetjük – ezekből is A rejtett kijárat közöl bővebben –, nem az ő hangját ismerjük fel a külföldi költők verseiben, hanem ő bújik úgy a szövegeikbe, hogy azt a hangot szólaltatja meg magyarul, amit az eredetiből kihall. Nagy fájdalmam, hogy nem fordított többet W. H. Audentől, így a magyar Auden-anyag szürkébb az eredetinél, és sokszor, még nagy költők-versfordítók kezében is csasztuskaszerű.)

Ebbe a sorozatba tartozik (bár nem ars poetica) a Kőrizs Imrének dedikált Sermo / avagy epistula inkább? a 2019-es kötetből, a Horatius módjára lazán beszélgető verses levél, hexameterben – a lazán, hexameterben szóló sermo műfajáról. Itt nemcsak a formának (a metrumnak) kell megfelelnie, hanem a műfajnak és azon belül a hangnak is (amelyről épp beszél):

„Hogyha a téma Horatius, akkor a jó közelítés
kezdő pontja a sermo – annyit tesz, csevegés, de
azt is jelzi: beszél és nem dalol itt a poéta.
Ez megelőzte az ő életművében az ódát,
vagy helyesebben mondva az éneket, úgy van, a carment,
s ezt is a köznapi hang, az epistula zárja be végül.
És ez a hang, ez a kulcsa Horácnak, a léha, a könnyed,
ezt taglalták hosszasan Ádámmal a szobában
és az ebédnél.”

Egy másik vers a szemünk láttára keletkezik – az új kötet eddig nem látott régi-új verseinek egyike, amelyben az alaphelyzet az, hogy a költő ül egy reneszánsz kastélyban, és verset írna, ha tudna, aztán végül erről ír: „ez az egész / kép, mintha messziről látnám, lebeg, / foszlik, kavarog, végül fekete / betűkké semmisül fehér papírra / kezem alól rozoga gépemen” (Jobb híján vers) –, Ted Hughes képzeletbeli, a papíron életre kelő (betűk formájában lábnyomot hagyó) rókáját juttatja eszembe: (The Thought Fox, Tótfalusi István fordításában A gondolat-róka).

Várady Szabolcs gyakran szólít meg (élő és halott) költőket, de (nemzedéktársaihoz, Tandorihoz, Petrihez, Géherhez hasonlóan) más verseiben is reflektál rá, hogy verset ír. „Csak fejben forognak a verssorok, / elmúlik egy hang, félreáll az útból” (Holtpont derűje); „Így kezdtem, régies modorban, / versem, napom” (Te megjelensz-e?); „De hogy hívják azt a kis dán falut? / Megírtam ezt a verset, vége van. / Hová tegyem, ha majd eszembe jut?” (Kaliforniában egy dán falu); „Forog a vers, forog, üres motolla” (De te éltél); „a rímképleten lazítottam” (TD – 80); „Ez a díszklapancia / merő diszkrepancia” (Utóhang).

varady2
Várady Szabolcs

Ugyanígy annak is azonnal tudatában van, ha egy spontán leírt szó többféleképp is értelmezhető, és utat is enged a jelentéstani játékok lehetőségeinek. „Életem itt zajlott […] / Leülepedve most ülök epedve” (Egy költözködésre); „Elvesztettem a peremet. / Leültetnek. Túlterjedek” (Döntetlen – sőt ennek a négysorosnak az utolsó sora is idézhető, a jelentést módosító gyakorítóképzőkkel: „Éldegélek: halogatok”); „El sem fogadtam véglegesnek. / Hogy amik esnek, végleg. Hogy volna legvég” (Dióhéj). Másutt épp csak egy kicsit fordítja ki az eredeti alakjából a szót, hogy a jelentés megváltozzon: „Hogy elvetemülnek az ablakok is!” (Elégiamorzsa). Ezeket a játékait hosszan lehetne idézni, de félrevezető volna, mert legtöbbször valami mást ellensúlyoznak, arra szolgálnak, hogy a beszélő ne vegye túl komolyan magát, ugyanakkor mégis kedve legyen folytatni (ld. még humor).

„Hátha nem úgy van minden, ahogy van” – ami ugyan egy 1982–88 közt íródott szerelmesvers (Színház után) zárósora, de kötetcímként (Hátha nem úgy van, 1988) már az egész „visszás korra” érvényes. A pályatárs Nádasdy Ádám mesélte egyszer egy irodalmi esten, a rendszerváltás tájékán, hogy az előttük járó nemzedék még úgy képzelte a forradalom leverése utáni éveket és a kádári konszolidációt, mint amikor egy rétre ráfekszik egy tehén. Ők, fiatalabbak viszont érezték, hogy nem tehén, hanem betontömb. Várady Szabolcs mintha ezt a betontömböt tenné elkapott pillanatokban, humoros-groteszk emlékekben élhetővé.

Az életmű idáig: két vékony, korai kötet (Ha már itt vagy, 1981; Hátha nem úgy van, 1988.), két gyűjteményes kötet kerek évfordulókra (A rejtett kijárat, 2003; Válogatott versek, 2023), és köztük egy harmadik vékonyabb (De mennyire, 2019).

A Bookart Kiadónál idén megjelent, elegáns kiállítású Válogatott versek A rejtett kijárat szerkezetéhez képest szabadabban válogat. „A versek elrendezésében nem követtem szigorú időrendet, inkább az egymáshoz illés, esetleg az egymást folytatás volt a szempont”, írja az Utószóban Várady Szabolcs. Elárulja továbbá, hogy egy dossziéban négy kiadatlan régi verset talált, amelyek most jelennek meg először, és a kötet végén új versek állnak.

Voltaképp követik a versek az időrendet, csak néha nem a megírásét, hanem az életét. Az eredeti ciklus- és kötethatárok szűntek meg, a köteteken belüli sorrend időnként változott, néhány vers későbbi vagy korábbi helyekre került (illetve a 2003-as, gyűjteményes-rendszerező elvet itt felváltotta a rostálás, különösen ami a 2019-es kötet középső, leginkább alkalmi ciklusát érinti – és most a lehető legbővebb válogatásban olvashatjuk Várady Szabolcs majdnem minden nem-light versét.

A Ha botlasz ciklus három újabbkori szöveggel indít a De mennyire kötetből, ezek azonban mind a gyerekkor emlékeiből merítenek, „Még ásni kéne, volna annyi minden” (Mondd csak). Az emlékek tárgyakhoz (villamoshoz, motorversenyhez, egy hamis Aba-Novák-képhez) kötődnek, hogy magukkal hozzanak érzelmi töltetet, gyerekeknek szánt álinformációt („éjjel a klubban alszik, ezt mondták nekünk”), a felidézés csalókaságát („de honnan vettem…?” – Errata). A festmény valóságára az emlékek valósága felel („Az asztalra másik oldalt bohóc / könyököl […] a nadrágja hosszanti csíkozású. // Nekem Farkas úr öltönyt készített […]. / Próbálni is, hordani is utáltam. / Egy csőnadrág volt álmaim netovábbja” – Cirkusz).

Utánuk következnek a fiatalkori versek: az 1961–65 és az 1967–72 köztiek erősebben szelektálva; beszúrva közéjük a 2019-es kötetből a tematikailag ide illő Téged szeretlek; teljes változatában az eredetileg cenzurális okokból megrövidült Egy kívülálló, ha volna ilyen; és a ciklus végén szerepelnek a kiadatlan, régi-új versek, melyeket 1969-ben, a vajai Vay-kastélyban írt, majd betett egy dossziéba, ahol az Utószó tanúsága szerint csak e kötet összeállításakor talált rájuk. (A Búcsú a 2019-es kötetben Búcsú helyett címmel szerepelt, de 1970 körülre datálva.) – A tartalomjegyzékeket összeolvasva végig lehet követni a versek helyét, de az olvasáshoz elég elfogadni, hogy jó helyükre kerültek.

Kontrasztos a töprengőbb, ráérősebb idősebb kori hang után olvasni a legkorábbi verseket, amelyeket Vas István „veszedelmesen késznek” nevezett. Itt a szerző még megkockáztatja az emelkedettségnek azt a (József Attilától, Pilinszkytől ismert, a fiatal Tandorinál is fellelhető) fokát, amit később játékkal és iróniával távolít.

„Törmelékekből összeáll,
azután megfutamodik
arca, s megint visszatalál
közel jön, szinte arcomig.

Ő maga földön ül, nevet.
– Ne nevess, olyan szép vagy úgy!
Minek játszanánk eleve
vesztésre ítélt háborút?

Billen az este. Egyre több
sötét kuporog kezeden.
Menj el. Vigyázva menj nagyon.
Ha botlasz, elesem.”

(Ha botlasz)

Már az első kötetnek is egy távolságtartóbb vers, A felnőttkor kezdete kölcsönözte a címét: Ha már itt vagy (sőt A rejtett kijárat kötetcím is ebből származik). Egyszerre álomvers, szerelmesvers és ironikusan létösszegző, önmegszólító is: „Rémlik, volt egy múltad: ez a személy / felében-harmadában része volt valaminek. / Valami az ő része volt. Persze, a szerelem. / Ha már itt vagy, tisztálkodj”.

Az eleve vékony kötetek rostálásából összeállított ciklusokból most nem a nagy kedvenceket –
A nagy folyamat, Egy kívülálló, ha volna ilyen (mindkét változatában), Mégis miben? –, hanem inkább az eddig ismeretlenek közül A Vay-kastély 1969-ben címűt emelném ki. Az irodának felújított „furcsa, tömzsi reneszánsz” kastély groteszk hangulatát Várady Szabolcs minimális jelzésekkel, és annál nagyobb iróniával mutatja be: „Olcsó típusbútorok, lehangoló huzattal. / Viszont az írógép igazán régi, / írógépviszonylatban legalábbis. / A legyek újak és számosak, de feltehetően / nem különböznek a kuruc idők legyeitől”.

„Mindenki elhülyül” – üti meg a hangot kíméletlen humorral a második ciklus (Miféle csillagaival); nagyon jó választás volt ezt a verset előrehozni. Még mindig az első kötet anyagában járunk, de megváltozik a hangvétel, kesernyésebb, mégis felszabadítóan szókimondó a humora:

„Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk
növekszik évről évre; újabb
rossz szokás társul a régiekhez,
és jobban is ingerel, mármint a másoké,
mint annak előtte; a magunkét
számba vesszük magunkban, elítéljük,
hanem szabadon eresztjük a többiek közt.”
(Éveink hozadéka)

Egy közösség nevében, de már múlt időben beszél ez a hang lakásbelsők zárt, gyakran klausztrofób, mégis otthonos, összetartó (megtartó) világáról, („gondold csak meg: néha / több mint húszan, abban a kis szobában” – Rádiózás lecsószezonban), ami átmenetileg egy esti híd tágasságának is átadhatja a helyet, de aztán visszatér későbbi lakásokba; jönnek sorra a jól ismert versek, Székek a Duna fölött, Egy születésnap örvén, és ide illeszkedik be a 2019-es kötetből a Szentivánéji álom összegabalyodott viszonyú szerelmeseinek helyzetére emlékeztető (bár varázslatos feloldást nem tartalmazó) Szilveszter is. Egyszerre vissza- és előretekintő vers ez, a zárlata – „elkezdeni / a kietlennek ígérkező évet, / azt, amelyik majd későbbi barátom / híres versének zárószava lett, / a ’kilencszázhatvanegyediket” – Petrire utal: „nyári hajnal, kilencszázhatvanegy” – Hogy elérjek a napsütötte sávig). A ciklus másik felében a szerelem, a tenger élménye, a barátság is szinte elérhetetlen, elégikus távolságba kerül: („ha jönnél, / mint ahogy nem jössz, mert minek is?” – Ha majd bejössz az ajtón), viszont „az idő kimetszett szívvel ujjong” (A holtpont derűje), még a jégcsapokban is jelen van valami klasszikus szépség, és egyetlen vers erejéig megjelenik a gyönyör:

„Amíg ide visszataláltat
szanaszét széledtedből
egy pontba összerántva,
amíg átsöpör rajtad, kisöpör,
levált súlyok fölé dob a gyönyör
átfényesülve – édesem! édesem! –:
portalan, tiszta térbe
tódulhat be, akármi.”

(Amíg ide vissza)

„Zsugorodik a zsugori idő” – a híres Villanella indítja a következő ciklust (amely nagyjából a Hátha nem úgy van kötet új anyaga; kevés elhagyással, és összesen négy későbbi vers idehelyezésével). Címe, A félálom partja mintha előrevetítené a valósággal való viszonyt. Szürreális álom a mesterről, Füst Milánról. „Az úgynevezett lélek” meg „a szív ügye” és a valóság: az elromlott szívkatéter (A katéterre várva). „Vízpaplan” a vízalatti álomban, ahol a „Szárazföld, a rideg tények világa” (Kutyára dér). Legvalóságosabban megszemélyesítve jelenik meg: „Ha pedig az úgynevezett valóság, / ez a gyanús küllemű idegen / idetolja a képét, »Hogy a kórság!« / vágom hozzá, »Most mit jön itt nekem?« / Mint igazgató a főkönyvelőhöz, / ha kellemetlen aktákat előhoz” (Rosszkedvem tele). Sőt a szintén rosszkedvű önmegszólító versnek is az a címe: Egy nem valóhoz. „Neked régen nem volna szabad élned, / ámbár hisz nem mondhatni: vagy.” Így ér véget: „Elvetélt szándék, nem lelt, elakadt szó, / elfolyt ital.” – Nagyon felemelő kötetszerkesztői mozdulat, hogy a rákövetkező vers épp az Amit a vers akar, a versíró szándékról, mintha felmentést adna az előző lapon szereplő önvádra.

Várady Szabolcs szerelmesversei engem valamiért a lovagi költészetre emlékeztetnek, amelyben a hölgyek hibátlanok, bár gyakorlatilag megközelíthetetlenek, azzal a különbséggel, hogy itt az elvárások maiak, és innen csak az önmarcangoláshoz vezet út. Vagy a helyzetkomikumon át az öniróniához:

„A szekrényből kidőltek a ruhák,
ő bevallotta, hogy már nem szeret.
Mihez kezdek az életemmel?
Jön a nyár, és?
Leborultam a földre,
rám hullt egy lepedő,
így jó lesz. Így jól van.”

(Egy szekrény előtt)

A halottakkal ciklus zömmel A rejtett kijárat új verseiből áll, ez a rendszerváltás utáni időszak anyaga (a korszakra céloz „a fölfakadt közfekélyek / gennyorgiája” és „a nem-működésnek / ez a rendszertelen őrülete” – Fejünkbe száll a holdvilág), benne egy kaliforniai út élményei (Kaliforniában egy dán falu; Egy megrendülésre), de valójában a ciklus címével összhangban az 1989–2002 közti és 2019-ig írt gyászversek szerepelnek itt. Várady Szabolcs nagy empátiával tud tőle távolabbi halottakról is pár szóban nagyon evokatívan írni: „Fátyolos, dallamos gyászhanghordozás, / ön- és közfájdalmú emberi esendőség: / ó, hát igen, Zelk, ki lehetne más?” (az iróniánál erősebb szeretet, és a megilletődésnél erősebb játék egyensúlyával), „Hol volt hol nem volt kóbor macska Kormos. / Nem tévesztheti el senki emberfia. / Még egyszer az idő ilyet ugyan mikor hoz?” (Szellemhangok a rádióból). De még közvetlenebb erővel hat a személyes veszteség. A Vas Istvánt (versei dikciójával is) megidéző De te éltél; a közelebbi, kortárs barátok versei, a Pór Judit hirtelen halálhírét, Petri György álombeli látogatását, Fodor Géza alakját–habitusát, Szőnyi Ferencet és a közösen töltött időket megjelenítő gyászversek, és az elmúlásnak kiszolgáltatott, a halált váró barátról, Réz Pálról írt megrendítő vers (amelynek szépségéhez hozzátartozik, hogy a barátot megszólítja, harmadik személyben is beszél róla, aztán átadja neki a szót: „az lenne jó innen felállni szépen / fa lenni a halottak erdejében / fa lenni a halottak erdejében. / Öreg barátom jaj” – Öreg barátom). A fiatalon meghalt Réz Ádámról szóló derűs emlék vagy álom verse (Egy jó nap) a fájdalomból megemeli a ciklust, talán a kötet folytatása felé.

Az Egy év cserepei már 2019-ben is külön ciklust alkotott, benne a Beérkezett üzenetek: e-mail-törmelékek egymást értelmező, egymáshoz kapcsolódó vagy épp ellentétes hangulatú (gyakran eleve humoros vagy bizarr) darabjaiból építkező hosszúvers. A De mennyire verseiben Várady Szabolcs az élőbeszédhez közelebbi, lazább formákat választott – ide számítva a hexameterben írt Sermót is, ahol a metrum feszes, a versbeszéd viszont éppen hogy oldott. A kötet nagy újítása a ritmussal való játék, hol a lazábban makámázó szöveg (Ír a bajra), hol az öntörvényűbb ritmusok és szövegváltozatok irányába. Ritmuspróbák címmel három változatban írja meg az íróasztal tárgyait, a napi feladatokat és a kórházba készülődést: elsőre szabadversben, kötetlenül („a telefonom, csak meg ne szólaljon, kották / (nem is tudok kottát olvasni), hogy bevarrjam, / Levente, bazmeg, a librettón támadt lyukakat” (1) – aztán négyes jambusban, líraibban: „telefon, kották, túlpezseg / a librettómon a zene” (2) – és végül a két-háromszótagos, ideges sorok: „telefon / másik / szemüveg, / naptár, / leletek. / Holnap kórház” (3). A mostani kötet utolsó ciklusában (Fázol, melegszel) ez a ritmikai törekvés (néhány más vers kihagyása, két korábbi idesorolása révén is) felerősödik, illetve fesztelenebbé válik a humor is. „Örülök, hogy nem csak álmodtam, álmodom, / hanem valóban: a súlytalanság / az én titkos tudományom” (Titkos tudomány). Itt a költőket megszólító versek is léhábbak. „Dezső, elkezdem, de hogy ebből / vers lesz-e végül, nem tudom. / A járóbeteg kötetedből / A vérláb címűt olvasom” (TD – 80). Egyáltalán nem közli, hogy mindezt csak az álomban lehetséges. „Na, ezt látná Vas Pista, / jól a fejedre csapna!” (Utóhang). A Szappanbuborékok WS emlékére a Weöres-féle ál-gyerekversek abszurd látásmódjából és féktelen nyelvi játékaiból merít ihletet: „Beköszöntek a három halálok / puszticsi kápszicsi uvanicsi / jaj istenem tanár úr / én nem tudok halálul / értem jöttek / nem értem”.

Végül egy személyes sorozat következik, egy régi szerelmesvers újrafogalmazása (Trezor), családi versek, amelyből a kötetszerkesztés külön nagyon szép gesztussal sorol egymás után egy valóságos mentőakciót pókfóbiás fiúgyermekkel (Pók a párnán), és az édesanya látomásaira („Nézd, a falon, nézd, ilyen rovarokat / még sose láttam. Csinálj valamit”) – a fia válaszát: „Megkeresem, megfogom, megölöm, / lányt, férfit, mókust, rovart, alhatsz, aludj, / nincs már, nincs semmi. Édes anyukám” (Egy idegen).

A könyvet négy új vers zárja, amelyek közül kiemelkedik a Rácz Aladárról szóló képzelt diskurzus egy pepita kabátos angol úrral, kutyasétáltatás közben, két jókora találttárgy-idézettel Rácz Aladártól (csak az idézőjel sejteti, hogy szó szerinti szöveg is lehet, engem is a véletlen vezetett a forráshoz, a cimbalomművész régi, rádiós visszaemlékezéséhez); a képzelt beszélgetést a kutyával (és más kutyákkal) folytatott valóságos párbeszéd tagolja, és teszi újabb idézőjelbe (Rácz Aladárról Zsömlének).

Talán Várady Szabolcs költőhangok iránti szeretetéből következik (ld. még Szellemhangok a rádióból), valamint hogy nincs az a komoly téma, amit ne közelítene humorral („Senki nem szeret temetésre járni / (ámbár? Erről lehetne nyitni egy hosszabb zárójelet)” – mindenesetre a kötet utolsó versében, majdani temetésére a szokásos nyomasztó szertartás helyett a hangját hagyná hátra: „Gyertek / elmondok valamit, talán épp ezt a verset” (Nyolcvanadik születésnapomra).
Nagyon jó ötletnek érzem, hogy a kötet nem a halottakról szóló ciklussal zárul, hanem ezzel az önazonos, derűsebb, ars-poetikusabb sorozattal – marad nyitva. Aki mégsem ismerte volna Várady Szabolcs költészetét, vagy nem elég régről, annak ez a mostani nagyszerű kötet a lehető legjobb alkalmat kínálja, hogy megismerkedjen vele.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán, itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek